Széllel szemben

33. fejezet - Hogyan tovább?

Eleni csak arra eszmélt fel, hogy Merse már az ajtót zárja.

Este sokáig nem jött álom a szemére, csak nézte a plafont, már amit látott belőle és hallgatta Merse édes szuszogását. 

Hajnal volt, mire végül elaludt.

Hosszú percek teltek el, míg magához tért az ajtó záródása után.  Nem ment az ablakhoz, nem nézett Merse után, csupán gondolatban pörgette végig megszokott reggeli rituáléját, majd rögtön az is átfutott rajta, milyen jó is lenne egy lakatlan kis szigeten élni a fiúval, ahol csak ketten vannak, ahol nincs semmilyen zavaró tényező, ahol boldogok lehetnének, úgy igazán, minden félelem nélkül. Igen, az lenne a legjobb. Egy hely, ahol nincs anya és apa, nincsenek vizslató szemek, ahol nem kell magyarázkodni, nincs senki, aki megzavarhatná nyugalmukat, ahol együtt nézhetnék a parton ülve a tengerbe bukó napot.

Édes gondolat volt, ami segített ellazulni Eleninek, talán Liam tegnapi látogatása óta először, de ahogy jött, úgy ment is az idilli érzés. A valóság nem sok időt hagyott Eleni számára megélni az álmodozás szép és nyugtató pillanatait. Ideje volt felkelnie.

A fiú nem reggelizett. Eleni látta, hogy csupán egy teát ivott. Az üres csészét megtalálta a mosogatóban. Merse, ahhoz képest, hogy férfiből volt, szerette a rendet. Jobban is, mint Eleni. Emiatt néha szégyellte is magát, de szerencsére a fiút nem zavarták az ide-oda dobott holmijai a lakásban. Persze biztos más lenne, ha együtt élnének, de ott még nem tartottak.

Eleni, legszívesebben beteget jelentett volna. Nem igazán érzett nagy kedvet, hogy bemenjen az iskolába. Egyedül a kötelességtudat mozgatta tagjait. Ugyanúgy készülődött, mint máskor, azonban a szíve szaporábban vert, és folyton a telefonját figyelte. Vajon felhívja-e a fiú? Azt beszélték meg, hogy Merse jelez neki, ha gond van. A telefon azonban néma maradt, de ez sem javított Eleni hangulatán, és ahogy egyre közeledett az iskola felé, még feszültebbé vált.

A portás fülke üresen állt, amitől megkönnyebbült. Ettől tartott leginkább. A folyosó is kihalt volt. A tanáriban egyedül Debra ült bent, ő is a szokott helyén. Tőle távol, az ablak mellett. Eleni udvariasan köszönt, majd megkérdezte, meggyógyult-e az édesanyja. Debra pedig udvariasan válaszolta, hogy igen. Ennyibe is maradtak.

Eleni biztos volt benne, hogy eljutott már hozzá a hír, hogy ő volt Mersével, azon a bizonyos tanulmányi kiránduláson, de a lány nem érdeklődött róla, és Eleni sem akarta felhozni, nem voltak olyan közeli viszonyban egymással, hogy erről most csak úgy elkezdjenek cseverészni.

Mielőtt kínossá vált volna a csend, ami közéjük telepedett, megszólalt a csengő, és egyre erősödő zajok szűrődtek be a tanáriba. Akaratlanul is mind a ketten a teremben lévő faliórára pillantottak, tudomásul véve, hogy elkezdődött a szünet. A tanári is lassan benépesült. Eleni tekintetével Mersét kereste, minden ajtónyitásra felpillantva, de nem látta sehol, majd eszébe jutott, hogy a fiú valószínűleg kint van az udvaron, hogy vigyázzon a rendre, így gyorsan összepakolta mindazt, amire szüksége lesz a következő óráján, majd ott hagyva az asztalon kiviharzott az udvarra, hogy megkeresse a fiút. Nem kellett túl sokat keresgélnie, és nem is lepődött meg, amikor egy lánykoszorú közepéből kimagasodva meglátta. A diáklányok, mint a méhek a lépesmézet a dongták körül kis szerelmét.

– Biztos néhányan szerelmesek is belé, én az lennék a helyükbe – gondolta Eleni és el is mosolyodott, ahogy közeledett feléjük. Ahogy Merse észrevette őt, kilépett a körből és Eleni felé sietett, majd megállt tőle két lépés távolságban.

– Van valami? – kérdezte Eleni azonnal a lényegre térve.

– Semmi. Nincs semmi. Reggel köszönt a portás srác, én is neki, de ennyi. Nem hozta fel, és nem is vettem rajta észre semmit. Szerintem megnyugodhatsz, nem hiszem, hogy rosszat akarna nekünk – felelte Merse. – És úgy tudom, hogy ezeket a felvételeket egy idő után megsemmisítik. Nem lesz gond, ne aggódj! – igyekezett nyugtatni Elenit.

– Én nem is láttam még ma – jegyezte meg erre válaszul, hogy mondjon valamit, majd mivel nem akart túl hosszan cseverészni Mersével, gyorsan el is köszönt, attól félve, hogy kísértik a sorsot, ha együtt látják őket. – Otthon találkozunk és majd beszélünk – vetette oda, mintegy mellékesen a fiúnak, és vissza is indult az épületbe, hogy még igyon egy kávét, mielőtt becsöngetnek.

Az ajtóban visszafordulva látta, hogy Mersét ismét körbefogják a diáklányok, akik éppen csak arra vártak, hogy elhúzzon a zavaró tényező, és megint szabad legyen a terep a fiatal tanár bácsi felé, akik pár év múlva akár komoly vetélytársak is lehetnek, futott át Elenin, mielőtt belépett az épületbe.

Amikor véget ért minden órája, és már éppen hazafelé készülődött, Isla toppant be a tanáriba, és szólt neki, hogy várja az igazgató az irodájában. Eleni nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy mégis lebuktak, hiszen tegnap már voltak bent nála Mersével, hogy beszámoljanak a tanulmányi kirándulásról.

Kérdőn nézett Islára, de ő csak rázta a fejét, hogy fogalma sincs, mit akar tőle az igazgató asszony már megint.

Eleni idegesen lépett ki a tanáriból. Remélte, hogy Merse nem lesz ott. Nem akarta a fiút kellemetlen helyzetbe hozni. Ha egyedül van, talán könnyebb lesz az egészet megmagyarázni.

Mire belépett az igazgatói irodába, addigra elhatározta, még ott beadja azonnal a felmondását. Képtelen lett volna akár egy napot is az épületben tölteni, és szembesülni a kollégák tekintetével. Mersét sajnálta egyedül, mert nem tudta, vele mi lesz, hogy fogja érinteni az egész. Talán most döbben majd rá igazán fiú, hogy neki volt igaza, és nem is olyan egyszerű az ő kapcsolatuk, mint gondolja. Merse azonban nem volt bent. 

Az igazgatónő nem mosolygott. Azonnal hellyel is kínálta, míg ő az íróasztalához támaszkodva állt felette, majd a szokásos pattogós stílusában rögtön a lényegre is tért.

– Miért nem szóltál róla semmit Eleni? Miért titkolóztál előttünk? Nem kellett volna bennünket erről tájékoztatni? Miért mástól kell megtudnom? – szegezte neki vádlón a kérdéseit azonnal. Eleni nem értett semmit, csak zavarodottan nézett rá. A nő semmi konkrétumot nem árult el, mire is gondol tulajdonképpen.

– Nem értem – hebegett Eleni, próbálva időt nyerni. Az igazgató azonban válasz helyett hátrafordult és az íróasztaláról egy magazint vett a kezébe. Lapozott benne, majd Eleni elé nyújtotta.

– Ezt honnan? – vette át a lapot meglepődve, miközben egy hatalmas kőszikla hengeredett le a mellkasáról.

– Az egyik kolléganő találta a városi könyvtárban tegnap délután, amikor egy megírandó tanulmányhoz gyűjtött anyagot, a mai modern művészetről. Rögtön megismert, pedig nem mostani fotó, de nem sokat változtál, mondjuk, azért a tíz év az tíz év, vagy egy kicsit több is, meglátszik – morfondírozott hangosan, miközben visszavette a magazint Eleni kezéből. – Szóval kedves kolléganő, önben egy igazi festőművészt üdvözölhetünk! – jegyezte meg kissé ironikusan, majd nehezteléssel a hangjában még hozzátette. – Örültem volna, ha erről tudomást szerzünk hamarabb. Ez az iskolánk hírnevének is jót tett volna!

– Már nem festek, illetve nem úgy – felelte Eleni zavartan, csakhogy mondjon valamit. Az egész helyzet nagyon kényelmetlen volt számára. Ettől talán még az is jobb lett volna, ha lebukik, gondolta, mert nem érezte úgy, hogy most az egész életéről be kellene számolnia az igazgatónak, akivel egyáltalán nem volt bizalmas viszonyban. – Magánéleti problémák miatt – tette még hozzá, remélve, hogy az asszony van annyira tapintatos, hogy nem firtatja tovább az okait.

– Rendben – válaszolta végül némi gondolkodás után az asszony, úgy mint aki éppen kegyet gyakorol. – Nem haragszom, azonban szeretném, ha segítenél abban, hogy iskolánkban a művészeti oktatást magasabb szintre emeljük. Nyilvánvalóan van tehetséged hozzá, és a gyerekek is szeretnek. A versenyeken is nagyon jó helyezéseket értek el. Arra gondoltam, hogy ideje lenne az óraadói státuszodat teljes munkaidőre változtatni, sőt, fel tudok ajánlani neked egy igazgató helyettesi posztot is. Szerintem érdemes ezen elgondolkodnod!

Eleni nem tudott mit válaszolni hirtelen, főleg, hogy az utolsó mondat, inkább felszólításnak hangzott, mint kérésnek. Végül abban maradtak, hogy gondolkodik rajta.