Széllel szemben

13. fejezet - A régi szerelem

Rebecca lakása a központban volt, mivel Elenivel ellentétben barátnője szerette, ha minden a közelében van. Hearthopes, amúgy sem volt nagyváros, nem voltak nagy távolságok, de a kényelmi szempontok prioritást élveztek, amikor Becca pár éve lakást váltott.

A kisváros a maga harmincezres lakosságával a béke szigete volt. Többen a halászatból éltek a környéken, mintegy folytatva az apai hagyományokat, ami tisztes megélhetést biztosított a családok számára. Eleni úgy vélte, még mindig van egyfajta romantikája e foglalkozásnak. Olykor kacérkodott is a gondolattal, hogy megörökítse a vásznon a halászok nehéz, de izgalmas életét, de végül nem érzett elég inspirációt hozzá, így nem is erőltette, meghagyva másnak a témát.

A délelőtti látvány a sziklafalon azonban olyan emlékeket hozott elő, hogy el is szaladt még a délutáni magányát oldva egy közeli üzletbe azt tervezve, hogy vásárol magának néhány alapdolgot, ha elkapná az ihlet.

A boltba lépve az eladón kívül nem volt senki. Ahogy belépett egy kis csengettyű szólalt meg a feje felett, amire a pult mögött ülő lány felpillantott a telefonjáról, majd egy mosollyal üdvözölte. Régebben sokat járt ide Eleni, de azóta sok idő eltelt, mégis meglepődött, hogy nem a megszokott ismerős arcot látja maga előtt.

– Elizabeth? – csúszott ki a száján a kérdés. A lány csodálkozva nézett rá, majd hirtelen megváltozott a tekintete és rámosolyodott Elenire.

– Az anyukámra gondol? Ő nincs már itt minden nap. Ő leginkább az áru beszerzésével foglalkozik pár éve. Ismeri? – kérdezte érdeklődve a lány barátságosan.

– Igen, igen. Régebben sokat jártam ide. Majd még benézek máskor is, hátha összefutunk – felelte Eleni. Az eladólány édesanyjáról csak csak jó emlékei voltak.

– Segíthetek valamiben? – nézett rá kérdőn a lány, akit elnézve, Eleni valóban felfedezni vélt némi hasonlóságot az édesanyjával. Eleni a kezét nyújtva bemutatkozott, majd a lány is elárulta, Rosenak hívják, miközben a másik kezében tartott mobiltelefonja halkan pittyegni kezdett. Eleni elmosolyodott.

– Csak nyugodtan nézd meg, ki írt – mondta a lánynak –, ha valamit nem találok, úgyis szólok. – tette hozzá némi cinkossággal a hangjában, majd Eleni kissé nosztalgikus hangulatban el is indult felfedezni az üzlet kínálatát.

A lány erre elfoglalta előző pozícióját, és újra a telefonját böngészte, néha Eleni felé sandítva, aki teljesen elmerült a keresgélésbe, alaposan megnézve mindent, olykor pillantást vetve az órájára is, emlékeztetve magát, hogy este programja lesz, amiből a csengettyű hangja zökkentette ki, ami annyira meglepte, hogy oda is kapta a fejét hirtelen. Egy idős úr volt, de mivel nem ismerte vissza is fordult, és újra az ecseteket nézegette. Végül azon kapta magát, hogy elrepült az idő, ezért csak egy vázlatfüzetet tett a kosarába, néhány ceruzával, mert bár elkapta a lendület és szívesen vásárolt volna még sok mindent, de végül lebeszélte magát a nagy bevásárlásról, arra gondolva, hogy úgysem lesz ideje másra, hiszen Rebecca által tervezett programok esélyt sem adtak arra, hogy akár egy fél napra is külön vonuljon bárhová is. Barátnője talán soha nem is bocsátotta volna meg neki, ha most nem tölti vele ezt a tíz napot, mivel olyan régen találkoztak már, ráadásul a szabadságát is feláldozta miatt. Már éppen a kasszánál járt, amikor újabb vásárló lépett be. Az eladólány hangosan köszönt a belépőnek, amit egy érdes férfihang viszonzott. Eleni nem akart hátranézni, hogy megbizonyosodjon a sejtéséről, sőt, remélte, hogy a férfi átmegy az üzlet egy távoli sarkába, ahol nem láthatja meg őt, miközben megszólalni sem mert, és csak bólogatott, vagy éppen a fejét rázta Rose kérdéseire.