Széllel szemben

43. fejezet - Az esküvő

Beccáék nagyon jól időzítették az esküvőjük napját. Jobbat nem is kívánhattak volna maguknak Eleniék. Már az is nagy megkönnyebbülést jelentett nekik, hogy nem kellett Mrs. Brooks türelmét sem igénybe véve magyarázkodni, mert köztudott volt az igazgató asszonyról, hogy nem szívesen enged el senkit szabadságra tanév közben, akár csak egy napra sem, ráadásul, amióta tudott a kapcsolatukról, megváltozott mindkettőjükkel az addigi viszonya is. De, az igazat megvallva, Elenit már ez sem nagyon érdekelte. Amióta eldöntötte, hogy visszatér szülővárosába, minden lepergett róla, bármi is történt az iskolába. Csak most értette meg, mennyire nem szeretett itt élni, és dolgozni, hogy ez csak egy kényszer volt számára, amit az élet hozott. Pár hónap múlva azonban visszatérhet eredeti pályájára. És egyre jobban várta a pillanatot, amikor végleg maga mögött hagyja a várost. Szabad akart lenni, és végre a festésnek szentelni minden idejét. Ez volt az, amire mindig is vágyott.

Amióta hazajött Hearthopesból az iskolakezdésre, már akkor hiányzott neki a tenger, hiányzott a szél, ami megfújja a haját a sziklákon állva, a sirályok látványa, ahogy kergetőznek a lehorgonyzott halászhajók körül. A gondolat, hogy mindennap újra átélheti ezeket, szinte repítette hazafelé. De volt benne egy csöppnyi izgalom is. Itt volt vele Merse, akinek most mutatja meg életének meghatározó helyszínét, múltját és egyben jövőjét.

Korán indultak, és bár nem úgy tervezte, de mégis átengedte Mersének az autója kormányát. Túl korán volt még, és nem volt kedve vezetni. De ez csak azért volt így, mert Merse soha nem játszotta az alfa hímet, és nem akarta átvenni a hatalmat kettőjük kapcsolatában, még akkor sem, ha az autóvezetésről volt szó. Eleni tudta magáról, hogy nem bírná sokáig, ha Merse ebbe az irányba menne a kapcsolatukban, mert mindig is lenézte azokat a férfiakat, szinte már gúnyos felsőbbrendűséggel, akik domináns egyeddé változtak, szinte már kényszeresen, abban a pillanatban, ahogy autót láttak, mintha ördögtől való lenne, hogy ők az anyósülésen foglaljanak helyet. Becca szerint ez azért volt így, mert még mindig kényszeresen ragaszkodott a függetlenségéhez. Ezzel nem is vitatkozott vele Eleni, mert belül valami azt súgta neki, hogy igaza van a barátnőjének, azonban azzal nyugtatta magát, hogy olykor azért enged, és nem ragaszkodik mindig a saját elképzeléséhez. Mint például Jackkel kapcsolatban is, akit az utóbbi időben hanyagolt a fiú kedvéért, még akkor is, ha jól esett neki a férfi figyelmessége, és lelkesedése a festészetéért. Az utóbbi időben már ritkábban találkozott vele, és telefonon is csak néha beszéltek, miközben vigyázott arra, hogy erről ne tudjon a fiú még véletlenül se. Nem akarta megbántani, de képtelen volt arra, hogy teljesen megszakítsa rajongójával a kapcsolatot, mert mint művésznek szüksége volt az állandó visszajelzésre.

Ezt valahogy Mersétől nem kapta meg, mert bár a fiúnak is tetszett, minden, amit csinált Eleni, de érezhetően nem értett hozzá, és nem olyan szakértői szemmel tekintett a képeire, mint Jack. Erről az érzésről pedig nem tudott lemondani. Ám Hearhopesban minden más lesz, vigasztalta magát. Ott lesz Becca, Iván, és igen, még Robert is, ha támogatókra lesz szüksége. Már a gondolattól is boldog volt, és alig várta, hogy újra meglássa szeretett városát. Az utolsó pihenőhelynél át is vette végül a kormányt Mersétől, hogy ő vezesse le a hátralévő pár mérföldet, és hajtson be az ismerős utcákra, a régi parkolóhelyére.

Mégis csak hazatér, még ha most, csak egy kis időre is.

Hearthopesba érve Eleni régi otthonában szálltak meg. A ház jórészt üres volt. Emmáék már hónapokkal azelőtt kiköltöztek. Csak a kis szobába hagyott bútorok maradtak, amelyeket édesanyja halálakor gyűjtött egy helyre, mint emlékeket. Azt a szobát be is zárta, oda nem mehetett be senki.

Mikor azonban már biztos volt Beccáék esküvőjének dátuma, Eleni megrendelt egy áruházból egy kétszemélyes ágyat, és egy hatalmas szürke és fehér mintás, subára emlékeztető szőnyeget, hogy ne a négy fal fogadja őket, ha megérkeznek Mersével. Becca vezényelte le a szállítást, és rendezett el mindent, az viszont még Eleninek is meglepetés volt, hogy barátnője ki is festtette a lakását.

A festékszag még mindig érződött, amikor beléptek, ezért az ablakokat kitárták, miután felcipelték a bőröndöket, majd az új ágyat kipróbálva szusszantak egyet, mielőtt elindultak volna, hogy Eleni végig vezesse Mersét életének fontosabb helyszínein.

Három napjuk volt erre az esküvő előtt. Az első útjuk egy gyors étterembe vezetett, ahol megebédeltek, majd bebarangolták a várost. Beccáékkal úgy beszélték meg, hogy csak másnap találkoznak, így egész nap az övék volt. Eleni este felé fel is vitte Mersét a sziklákhoz. Tudni akarta, hogy mit gondol a helyről, érzi-e azt, amit ő.

A dombtető üres volt, már a madár se járt arra rajtuk kívül. Egy végtelen nyugalom ült rá a tájra, ahogy Eleni befészkelte magát Merse kezei közé.

– Ezt már láttam valahol – szólalt meg a fiú, hátulról átölve Elenit, a nyakába csókolva, miközben nézték a búcsúzni készülő napot.

– Hol? – kérdezett vissza Eleni kíváncsian. Tudni akarta, hogy mire emlékszik a fiú. Róla. Az életének fontos, és meghatározó pillanatairól.

– Talán egy fotón, amit a laptopodon mutattál nekem régebben. Ez volt az első képed! – eszmélt felkiáltva a felismeréstől Merse. – Igen, emlékszem. Azt mondtad, ezzel indult minden...

– Igen, drága. Jól emlékszel – nyugtázta Eleni, majd tovább pihentette fejét a fiú mellkasára engedve, elmerülve az előttük elnyúló tenger végtelen kékségében, mielőtt végleg lemegy a nap és elnyel mindent a sötétség.

*

Becca gyönyörű volt, mintha éppen a filmvászonról lépett volna le álomszép menyasszonyi ruhájában, amely Eleni szerint, ötvözte Becca laza, vidám természetét, Iván arisztokratikus megjelenésével. A templomi pillanatig Eleni sem látta barátnője hét pecsét alatt őrzött csodáját, mert még előtte is titkolta. A hatás nem is maradt el. Eleni szeme is elkerekedett a látványtól, de nem ő volt az egyetlen, ahogy észrevette.

A templom telve volt, és minden szem Beccára szegeződött, attól a pillanattól kezdve, hogy belépett az ódon hangulatot árasztó szentély ajtaján, és nem csupán azért, mert a menyasszonynak ez jár, hanem mert szinte azonnal betöltötte jelenléte a teret. Eleni pedig, hol a padok közt vonuló Beccát, hol pedig Ivánt figyelte, akinek komoly erőfeszítésébe került bent tartani a könnyeit, miközben a mellette álló Robert támogató elismeréssel lapogatta a vállát.

Becca ruhájának felső része hófehér csipkéből készült, amit derékrészen egy ezüstös, szintén csipke öv tört meg, majd onnan halvány rózsaszín árnyalatú tüll szoknyarésszel omlott lefelé szétterülve a földön. A ruha egyszerre modern és konzervatív, állapította meg Eleni, már amennyire értett hozzá. Úgy tűnt, a fátyol kérdésben Iván győzedelmeskedett, mert leendő felesége nem akart, maximum csak egy arcfátyolt viselni a nagy napon, és még akkor is csipkelődtek egymással Beccáék, amikor Birdstone-ban szóba került az esküvő. Eleni most, hogy nézte barátnőjét, igazat adott Ivánnak. Kár lett volna elhagyni. A fátyol tette teljessé Becca nagyjelenetét. Szavakat sem talált ámulatában, míg végül el is könnyezte magát a látványra Eleni, annyira meghatódott, látva Iván szerelmes tekintetét, aki megrendülve várta, hogy menyasszonya végre odaérjen hozzá.

Tökéletes pillanatok tökéletes érzései, és elismerő morajok lengték be a templom ódon falait. A megható pillanatokban Eleni egyszer csak érezte, hogy Merse megszorítja a kezét, majd ő is visszaszorította, miközben a szívük is összeölelkezett az összetartozás mindent eluraló érzésével.