Széllel szemben

54. fejezet - Lebegés

Hirtelen minden olyan lett, mint régen. Vagy talán még jobb is. Szerelmesek voltak, és repkedtek a felhők felett. Az édes békülésnél nincs is jobb talán a világon, gondolta Eleni, ahogy Mersét nézte Iván tengerparti vendéglőjének teraszán kávézva. Merse épp Iván oldalán lépdelt felfelé a lépcsőn, Eleni pedig nem győzött betelni a fiúval. Mersén egy világoskék póló volt, egy farmer térdnadrággal, ami kicsit a térde felett ért, és egy fehér tornacipő. Bőre szépen lebarnult már. Arca szokás szerint borostás volt, a szemét pedig egy napszemüveg takarta. Eleni egyszerűen imádta, és annyira büszke volt rá. 

Minden olyan békés volt, és nyugodt. A teraszról a tengerpartra látott, a halászhajók már kikötöttek és lágyan ringatózva várták a másnap hajnalt, hogy újra kifussanak. Eleni nem győzött betelni az érzéssel. Szívta magába a boldogságot. Minden annyira kerek volt, hogy el sem hitte, létezhet ilyen.

Merse is megváltozott. Teljesen ellazult már az első pár nap után. Mintha mindketten felszabadultak volna valami nyomasztó súly alól Hearthopesban, végre szabadon élve meg boldogságukat. Élete legjobb döntésének tartotta Eleni, hogy visszajött a szülővárosába.

A pillanat azonban közeledett, amikor Mersével búcsúzniuk kellett, de most emiatt sem aggódott. Mindent megbeszéltek már. Igaz, néhány napra szüksége volt ahhoz, hogy megértse, és feldolgozza magában, mit is akar Merse, de végül elfogadta a döntését, mert hiába is próbálta, nem tudta meggyőzni, hogy fogadja el tőle a tandíjat. Merse egyszerűen megmakacsolta magát, azt felelve; az apja tartozik neki ennyivel. Valahol igazat is adott neki, amikor Merse elárulta, hogy minden testvérének félre tették szülei a tandíjra a pénz, majd amikor abbahagyták az egyetemet, akkor is szabadon gazdálkodhattak az összeggel. Egyedül nála szabtak feltételt, holott Ő pont arra használná, amire szánták a szülei.

Végül Eleni elengedte az egészet, úgy gondolva, tegye azt Merse, amit akar, és úgy, ahogy akarja. Nem akart beleszólni. Már annak is örült, hogy egyáltalán a fiú nyitott felé annyira, hogy beavassa a gondolataiba, még akkor is, ha ez az ravaszkodás nem vallott annyira az ő Merséjére.

Eleni nem ismerte annyira Brunót, de amennyit elárult róla szerelme, úgy gondolta, ez valószínűleg az ő hatása lehet. Amikor pedig Merse azt is bevallotta neki, hogy barátja volt az, aki végül meggyőzte, hogy tegyen egy lépést Eleni felé, kifejezetten megkedvelte a fiút. Nélküle talán még mindig összetört szívvel ténferegne a városban. Így azonban minden értelmet nyert, és a világ újra vidám színekben pompázott körülötte.

– Becca? – kérdezte az asztalához érkező Ivánt, mert remélte, hogy ő is jön vele. Úgy beszélték meg.

– Pihen. Nem érzi jól magát – felelte a férfi, aki megint úgy nézett ki, mintha skatulyából húztak volna ki. Világos vászonnadrág, és egy fehér hosszú ujjú ing volt rajta, a mandzsetta résznél vissza hajtva, ami alól kilátszódott napbarnított és enyhén szőrős alkarja. Szemüvegét a fejére tolta, hogy lássa Eleni szemeit.

– De remélem jól van azért? – kérdezte Eleni aggódva, miközben ő is feltolta a feje tetejére napszemüvegét.

– Persze – válaszolta Ivánt, de nem ült le Eleni mellé, de nem is rohant tovább azonnal, inkább folytatta, látva Eleni aggódó tekintetét. – Azt mondta az orvos, hogy ez természetes az első időkben. Tudod, hányinger, rossz közérzet. Most fekszik. Megyek is vissza hozzá nemsokára, csak van egy kis elintéznivalóm – mondta, majd be is sietett az épületbe. Egy nagyobb turistacsoport érkezését várták, így Eleni nem is kérdezett többet. Gondolta, majd felhívja úgy is hamarosan Beccát.

Merse egy gyors csók után Eleni mellé ülve megfogta a kezét, és együtt nézték tovább az előttük elterülő tengert, és a halászhajókon megtelepülő sirályokat.