Széllel szemben

3. fejezet - A parton

A találkozás után Eleni azon kapta magát, hogy kíváncsian fürkészi Mersét a parton. Érdekelte kikkel van, hogyan tölti az idejét, de némi nézelődés után feladta. Egyre többen jöttek a vízpartra és az embertömegen át már nem tudta nyomon követni a fiút, ezért inkább nézett magának egy nyugodtabb helyet, ahol leterítette napozógyékényét, és süttette magát a napon.

Egy rövid idő múlva, mivel szinte már visszhangoztak fülébe a pár éve elhunyt édesanyja szavai, miszerint egy bizonyos kor után a nőknek már vigyázniuk kell az arcukra, kezével kitapogatta a maga mellé dobott szalmakalapját és az arcára borította. Vagy egy félóra telt el így, azonban nem bírta tovább a hőséget, ezért felkelt és bement a vízbe, hogy egy kicsit lehűtse magát, majd meg is szomjazott. A táskájában lévő ivóvizes palack már kiürült. Emlékezett rá, hogy nem messze van egy kis büfé, ami ugyan egy rövid sétát jelentett a tűző napon, de mivel szája már teljesen kiszáradt, nem volt más választása, minthogy útra keljen. Magára kapta könnyű kis strandruháját, aminek éppen csak annyi értelme volt, hogy mégse bikinibe tegye meg a két perces utat. Közben azt is döntötte, hogy utána azonnal hazamegy, mert nem bírta már a hőséget. A gondolatot tett követte és gyorsan összetekerte gyékényét, hátizsákjába tette törölközőjét, felvette a napszemüvegét, majd a szalmakalapját kezében lóbálva elindult a büfé irányába.

Nem volt túl jó kedve, amióta édesanyja eszébe jutott. Érezte, hogy attól a pillanattól, valami depresszív érzés kezd elhatalmasodni rajta, ami egyre jobban szorította ott belül. Már a tömeg is zavarta. Kétségbeejtően egyedül érezte magát, amin végképp nem segített, hogy az egész part tele volt olyan emberekkel, akik társaságban élvezték a napot, és nevetésüket még a víz is felerősítve hozta Eleni felé. Ami kezdetben még üdítően hatott rá, az most már csak nyomasztotta. Fájt hallani mások jókedvét, amitől ő belül, még szomorúbbá vált.

Ha nem lett volna annyira szomjas inkább a hűvös szobájába sietett volna abban a reményben, hogy gyorsan elalszik, és ha majd felébred, jobb lesz a lelkiállapota. Az alvásnak valahogy mindig volt egy gyógyító ereje. Ezt már megtapasztalta párszor.

Ahogy bandukolt Eleni, kicsit gyorsabban lépegetve a tűző napon, nem tudta, hogy követője akadt. Merse eredt a nyomába, aki akkor pillantotta meg egykori tanárnőjét, amikor éppen a napszemüvegét tette fel. A nő szőkésbarna haja fel volt tűzve, amire ráhelyezte a szalmakalapját, amit addig a kezében tartott. Ha ez is rajta van, biztosan nem ismerte volna meg, gondolta Merse magában, majd követni kezdte Elenit. Először nekilódult, hogy utolérje, majd meggondolva magát, inkább lemaradva lépdelt Eleni után. Amikor látta, hogy az irányt a büfé felé veszi, vissza is vett a tempójából. Az út teljesen kihalt volt. Aki csak tehette árnyékba húzódott. Csak a büfé előtt letett napernyők alatt ült pár férfi, egy-egy pohár sörrel a kezükben.

Eleni mit sem sejtve lépett a büfé pultjához, és tanulmányozni kezdte a kínálatot, amikor Merse megszólalt a háta mögött.

– Mit iszik Tanárnő? – kérdezte.

– Hát te? – nézett rá meglepődve Eleni, amikor a hang irányába fordulva felismerte Mersét.

– Én itt – válaszolta a fiú félvállról, nem igazán tudva, most mit is kellene mondania. – Meghívhatom valamire? – tért vissza inkább kérdéséhez Elenire nézve, miközben arcán zavart mosoly tükröződött.

– Nem is tudom... – próbált időt nyerni Eleni. Ő sem tudta igazán, hogy most mit kellene mondania. Nem volt szokása egykori tanítványaival meghívatni magát. Erre még soha nem került sor. Végül azonban megadta magát, látva a fiú határozottságát. – Egy narancslevet kérnék, jéggel – felelte, nem is Mersének, hanem inkább a pultosnak, aki türelmesen várta, hogy valaki végre mondjon már valamit.