✓ A 711-es széf (Harry Potter ff.)

Első fejezet: Vissza Londonba

Azon a szokatlanul hűvös májusi reggelen több megmagyarázhatatlan dolog is történt Londonban – persze így van ez minden reggel a hasonló világvárosokban, ahol a legkülönbözőbb figurák fordulnak meg percről percre, pillanatról pillanatra. Az, hogy az általunk észlelt jelenségek közül melyiket véljük a legbizarrabbnak, gyakran csupán nézőpont kérdése.

A boszorkány, akit Lucy Dawlish-nak hívtak, a londoni Islington kerületben nőtt fel, közel a Kings Cross pályaudvarhoz és az Essex Roadhoz, életének első éveiben mégis egy világ választotta el a jelzőlámpáktól, telefonoktól, fotocellás ajtóktól és a mugli világ egyéb elengedhetetlen kellékeitől. Ha néhanapján az édesanyja karjába kapaszkodva kimehetett „a muglik" közé, minden, ami a tweedkabátkája gallérján túl helyezkedett el, földöntúli csodának tűnt; mintha egy különös, jövőbeli világba utazott volna, ahol az embereknek már nincs szükségük mágiára.

Az idő persze telt, Lucy Dawlish feje felől eltűnt a kar, amibe kapaszkodhatott, ő pedig rájött, hogy korántsem arról van szó, hogy a mugliknak ne lenne szükségük a mágiára: egyszerűen fogalmuk sincs a létezéséről, és akkor sem veszik észre, ha az ott van a szemük előtt. Ezzel szemben azonnal ugranak a varázslósüvegekre, a metrókocsiban elővett laposüvegre, és arra, ha az ember unalmában megpróbál beszédbe elegyedni velük. Lucy megfigyelése szerint a legtöbb mugli a patinás aranyvérű varázslócsaládok tagjainál is jobban ügyelt arra, mikor és kivel mutatkozik, és erről a környezete mit gondol. Úgy tűnt, a muglik valami általános érvényű, néma egyezség értelmében elfogadnak bármit, ami kívülről hétköznapinak látszik, és ezért a látszatért cserébe hajlandóak szemet hunyni a felszín alatt burjánzó furcsaság felett.

Ennek értelmében, mivel a Kings Cross pályaudvaron, a kilences és a tízes vágány közötti fal mellett kibontakozó jelenet elemei egyenként teljesen normálisak, sőt, mindennapiak voltak, az elhaladó tömegek szeme minden további nélkül átsiklott Lucyn és a mellette térdelő Rubeus Hagridon, akik éppen egy motorbicikli szerelésével foglalatoskodtak (még azt is csak néhányan tartották megbámulásra méltónak, hogy Hagrid majdnem olyan magas volt térdelve, mint a nő állva). Azon már – a páros nagy szerencséjére – senkinek sem jutott eszébe elgondolkodni, hogy hogyan kerül egy jókora Harley Davidson a pályaudvar fedett részébe, ahol a környező padok és kukák, no meg az általános zsúfoltság miatt egy bőrönddel is alig tud manőverezni az ember.

Lucynak azonban mindez el sem jutott a tudatáig; túlságosan el volt foglalva azzal, hogy megakadályozzon egy újabb katasztrófát.

– Hagrid... Hagrid, az a benzintank! Egyébként is, rossz irányba csavarod azt a szart.

– Hmpfh – mondta a vadőr, és szabad kezével visszalökte a helyére az egyik kipufogócsövet, mielőtt az teljesen elgörbült volna.

Lucy lopva intett egyet a pálcájával, mire a hátsó gumi visszanyerte tökéletes állapotát. – Így ni! Most már ki kell bírnia a hazautat. Jól jött a fuvar, de szerintem többször ne nagyon ajánld fel senkinek. Egyedül is túl nagy falat vagy ennek a motornak... szerintem én voltam neki a kegyelemdöfés.

Hagrid úgy festett, mint aki mondani akar erre valamit; de ha mondott is, a szavak elvesztek szakálla erdejében, és Lucy csak annyit észlelt belőlük, hogy kinyitja a száját, aztán megint becsukja.

– Jövök neked eggyel – tette hozzá elgondolkodva. Könnyebb volt ezt mondania, mint azt, hogy „köszönöm".

Hagrid csak legyintett lapátkezével; számtalan zsebe egyikében vidáman megcsörrentek az ottfelejtett pénzérmék. Egy pillanat múlva aztán erőt vett magán, és Lucy felé nyújtotta a slusszkulcsot.