✓ A 711-es széf (Harry Potter ff.)

Kilencedik fejezet: Kviddics a javából

Lucy nem túlzott, amikor azt állította, hogy csak aludni jár majd haza – igaz, a szó szigorúan vett értelmében egyáltalán nem is járt haza. Ideje nagy részét ugyanis Bill-lel töltötte, aki minden eddiginél komolyabban vette a kettejük közös jövőjével kapcsolatos terveit. Ugyanazok a holmik, amik korábban Remus Foltozott Üst-beli szobájába vándoroltak, most a tágas apartmanház tetőterében landoltak, amit Bill – elmondása szerint – egyszerűen kölcsönkapott Ragnuk igazgató úrtól. Úgy tűnt, a koboldok különösen kedvelik a varázslót: Lucy egy kissé irigyelte is érte, bár ő sem panaszkodhatott. Ha Ragnuk és Bogrod nem is tartották sokra, legalább a munkájával elégedettek voltak.

A boszorkány napjai főként azzal teltek, hogy látástól vakulásig dolgozott, a fennmaradó időben pedig utálta magát, amiért nem boldog. Hogy miért nem az, azt maga sem tudta volna egészen pontosan megmondani, hisz minden oka megvolt rá; Bill a tenyerén hordozta, és részletesen megtervezte, hogy majd ha ő, Lucy befejezte több ízben is megszakított tanulmányait és hivatásos sárkánykutatóvá vált, hogyan fognak összeköltözni Egyiptomban, Rio de Janeiróban, vagy valami más egzotikus helyen. A férfi londoni tartózkodását csupán átmeneti állapotnak tekintette, melynek bármelyik pillanatban vége szakadhatott – úgy tűnt, határtalan lelkesedésében észre sem veszi, hogy Lucy a háta közepére sem kívánja Egyiptomot vagy Rio de Janeirót, ahogy azt sem, hogy valaha visszaüljön az iskolapadba.

A kiszámítható jövőképektől való zsigeri viszolygását leszámítva tehát Lucy élete hosszú idő után rendeződni látszott. Bill ugyan nem mondta ki, de nyilvánvaló volt, hogy közös életük következő mérföldköve a házasság és a családalapítás lesz – úgy tűnt, a férfi kibolondozta magát a különböző ásatásokon és titokzatos felfedezőutakon, és bár Lucy kérdésére bevallotta, hogy hiányoznak neki a piramisok, nem látszott rajta különösebben, hogy unatkozna. Bár karácsony közeledtével mindketten rengeteget dolgoztak, azért másra is maradt idejük: koncertekre jártak, találkozgattak azokkal a barátaikkal, akik éppen Angliában voltak, hétvégente pedig Lucy a Chevrolet Impala teljes átszerelésével foglalkozott. Billnek nem mesélte, hogyan jutott hozzá az autóhoz; egyszerűen úgy tett, mintha az mindig is az övé lett volna, a varázsló pedig nem fogott gyanút.

Minden adott volt tehát, hogy Lucy jól érezze magát, a karácsony előtti napokra mégis úgy érezte, hogy torkaszakadtából sikítani tudna. Rájött ugyanis, hogy már nem szereti Bill Weasley-t – pontosabban nem, ez nem volt egészen igaz. Majd' belehalt, úgy szerette Bill Weasley-t, csak éppen már nem volt belé szerelmes...

Ez a sejtés lassan bizonyossággá, majd szilárd ténnyé formálódott a tudatában; és mióta egyszer hajnali háromkor, egy Merulával tett emlékezetes kocsmatúra közepén végre bevallotta magának, többé másra sem tudott gondolni. Attól pedig, hogy Bill túláradóan kedves volt hozzá, igyekezve felhagyni azokkal a szokásaival, amiket ő, Lucy korábban elviselhetetlennek titulált, minden csak sokkal rosszabb lett.

– Már megint hülye vagy – jelentette ki egy reggel Merula. Aznap kivételesen mindketten a Rókalyukban ébredtek, és Lucynak még a teafőzésre is maradt ideje, mielőtt dolgozni indult. – Addig fogd meg Weasley-t, amíg ott van előtted. Még pisis korunkból ismered, nem okozhat kellemetlen meglepetéseket... egyébként is, negyedéves korunk óta beléd van zúgva...

– Tudom – mondta halkan Lucy.

– Amúgy meg szereted, vagy nem? – Merula furcsa, fanyar arckifejezéssel nézett rá. – Mi másért jöttél volna vele össze megint?

– Elég nehéz neki ellenállni, mikor épp nagyon akarja a dolgot – felelte őszintén Lucy. – És asszem' komolyan is gondolja. Korábban sosem ígért nekem semmit, most meg állandóan tervezget...