✓ A 711-es széf (Harry Potter ff.)

Epilógus

A közeledő esőt hordozó fellegek súlyos lepelként borultak az égre. Mögöttük vörösen nyugodott le a nap, s egy-egy sugara átsejlett rajtuk, lilás fénykörbe vonva Little Norton takaros kertjeit.

A nagy, fekete autó lekapcsolt lámpákkal állt meg az Acanthia utca végén, két kerekét csúnyán lesúrolva a járda töredezett padkáján; ám érkezésének első hírnöke nem ez, hanem a fékezését kísérő hangos nyikorgás volt, melyet az autóból kiszálló Remus Lupin szóvá is tett.

– Hogy nem őrülsz bele ebbe?! – nyögött fel. – Minden egyes nyomorult fékezésnél... – A varázsló itt a nyikorgó pedál hangjának élethűen idegtépő utánzatát hallatta.

Lucy Dawlish felnevetett, és az autóból kiszállva begombolta a blézerét, kritikus pillantást vetve magára a visszapillantó tükörben. – Szeretem vele idegesíteni az embereket – mondta. – Tikkelnek tőle... kikerülnek a Charing Crosson... nem hajtanak a seggembe a piros lámpánál...

– Hát engem is sikerült felidegesítened – közölte tőle szokatlan ingerlékenységgel Remus. – Széthasad a fejem!

– Ne kényszeríts, hogy válasszak közted és a kocsim között! – figyelmeztette jókedvűen a boszorkány. – Egyébként, ha ez számít valamit, tudom, mit érzel. Nekem is épp rossz napjaim vannak, ha érted...

– Azt hittem, megbeszéltük, hogy egyikünk sem hozza szóba, ami az elmúlt negyvennyolc órában történt vele! – csattant fel Remus. Minden egyes holdhónap végén épp ilyen kimerült és türelmetlen volt, és sohasem értette, miért szórakozik ezen olyan jól Lucy. Mint például most is: kétrét görnyedt a nevetéstől, ahelyett, hogy együttérzett volna vele...!

– Na tessék – dörmögte megrovóan a varázsló. – Életünk egyik legvakmerőbb tettére készülünk, te meg csak vihorászol itt, mint egy kamaszlány... na nem mintha sokkal idősebb lennél, mint egy kamaszlány – tette hozzá sóhajtva.

– Ahogy mondod, vénember! – vágta rá Lucy huszonhárom évének minden magabiztos pimaszságával; szavainak élét azonban elvette a tény, hogy menet közben belekarolt barátjába. – Na halljuk, mielőtt összeesel: merre tovább?

– A tizennyolcas számot keressük – felelte vonakodva Remus. – De lehet, hogy csapda... vagy esetleg el lesz rejtve.

Az Acanthia utca 18. szám alatt azonban egy tökéletesen hétköznapi, falusi házat találtak giccses, boltíves kapuval és az alacsony kőkerítés mögött burjánzó rózsabokrokkal. A kapun nem volt csengő, sem zár, és mind Lucy, mind Remus hasztalanul próbálta kinyitni. A ház nem tűnt elhagyatottnak: bár ablakai feketén ásítottak, a bejárati ajtó résnyire nyitva volt, és halvány fény szűrődött ki rajta. Ez a fény azonban cseppet sem tűnt hívogatónak, sőt: mély, zsigeri gyanakvást ébresztett Lucyban, melynek okát maga sem tudta volna megfogalmazni.

– Lehet, hogy be kellett volna jelentkeznünk, vagy valami? – vetette fel a boszorkány. A nap eseményei alaposan kifárasztották, és kissé éhes is volt; ahogy a pálcája kapun táncoló fényét nézte, egy pillanatig még az is megfordult a fejében, hogy talán otthon kellett volna maradnia, letéve mindenfajta menekülési tervről. Bizonyára rengeteg apró részletről elfeledkezett, s ez a gondatlanság még csúnyán visszaüthet rá... talán okosabb lenne beletörődnie, hogy a Gringotts-beli új pozíciója újfajta felelősséggel jár. Talán el kellene fogadnia, ki kellene használnia a helyzetét ahelyett, hogy megpróbál kibújni alóla. Amire most készül, az számos különböző tragikus fordulatot vehet – talán jobb lenne meg sem próbálnia.

– Szerintem ne csináljuk – szólalt meg hirtelen Remus.

Lucy összerezzenve pillantott fel rá. Ezek szerint barátjának is éppen ugyanezen járt az esze...