✓ A 711-es széf (Harry Potter ff.)

Tizenkettedik fejezet: Ködös emlékek

Valahányszor Lucy bekopogtatott Rubeus Hagrid kunyhójába, számíthatott rá, hogy valami meglepetés éri.

A szúrós tekintetű, görbe csőrű, mindenfelé csirkecsontokat köpködő hippogriff ezen meglepetések egyik szélsőséges példája volt.

– Öhm... Hagrid? – szólt be óvatosan Lucy. – Itthon vagy?

Válasz nem érkezett, és a boszorkány gyanítani kezdte, hogy a vadőr órát tart, vagy a Tiltott Rengetegben kószál. Az idő elvégre tökéletes volt hozzá – a tavasz lassan nyárba fordult, és a zord Skóciában is meghosszabbodtak a nappalok.

Lucy átlépte a küszöböt, tekintetét végig a hippogriffen tartva. Kis habozás után előrelépett és meghajolt; miután felegyenesedett, a lény néhány másodpercig kihívóan bámult rá naranccsárga szemeivel, aztán viszonozta a főhajtást.

Lucy elmosolyodott.

– Neked meg miért van ilyen fene jó dolgod? – kérdezte halkan. Közelebb lépett az állathoz, mintha választ várna tőle, s közben kiterjesztette a tudatát a hippogriff felé. Az élmény hét év elteltével is lenyűgözte: a külvilág hangjai egyenletes zúgássá mosódtak össze körülötte, és az élettől vibráló, idegen tudat hirtelen sokkal valóságosabbnak tűnt, mint a Roxmorts főterén hagyott autója, vagy akár a kunyhó megszürkült falai. Nem volt szüksége a látására, hogy kinyújtott kezével megtalálja és megpaskolja a hippogriff csőrét; tudata olyan szélesre tágult, hogy szinte beleszédült, s egy villanásnyi időre ismét eszébe jutott, hogy Dumbledore segítsége nélkül életének minden egyes percét így töltené: nyitott fejjel, kiszolgáltatva, mint egy megtöltésre váró edény...

Hirtelen rádöbbent, hogy nincs egyedül. A szedett-vedett kunyhóban volt valaki más is rajta és a hippogriffen kívül; Lucy érezte a harmadik elme nyugtalan vibrálását, a gondolatok cikázását a hullámzó felszín alatt. Ez a tudat ki volt hegyezve minden moccanásra, minden hirtelen zajra, akár egy rémült kis állaté, melynek ösztönei örökké azt sugallják, hogy vadásznak rá; ám erős is volt egyben, már-már nyugtalanítóan összetett és intelligens. Szinte mintha egy emberé lett volna: egy rémülettől emberségét vesztett, beszűkült látókörű emberé.

Mielőtt Lucy tovább kutakodhatott volna, fülsértő nyávogás hallatszott, és a nyitott ablakon keresztül egy lapos pofájú, vörös macska suhant be a szobába, egyenesen a szemközti szekretert célozva meg ugrásával. Lucy lebukott, hogy kitérjen előle; és amikor az egyik polcon hagyott mozsárból kirepült egy visító, vézna patkány, ő ösztönösen elkapta, és a zsebébe tömte. A macska azonban nem tágított: karmait habozás nélkül a boszorkány lábába mélyesztette, és dühösen fújva követelte a jussát. Lucy hálát adott a sorsnak, amiért a bankban viselt tweedruháját indulás előtt blúzra és farmernadrágra cserélte, de még így is könny szökött a szemébe a fájdalomtól.

– Tűnés, vagy megátkozlak! – sziszegte, és szándékának demonstrálásaképp előhúzta a pálcáját. Ekkor döbbent rá, hogy korábban is látta már ezt a macskát: ugyanaz a példány volt, amit a Szellemszállás alatt tett ki a kocsijából. Nappali fényben az állat még csúnyábbnak tűnt, mélyen ülő szemei azonban okosan csillogtak. Talán túlságosan is okosan...

– Te nem is macska vagy, hanem murmánc, ugye? – motyogta Lucy. – Legalább félig. De akkor mi a fenét akarsz egy patkánnyal? Doxykra kéne vadásznod, az nagyobb kihívás lenne neked...

A macska kitartóan fújt rá, merev tekintetét Lucy dudorodó zsebén tartva. Néma csatájuknak végül a hippogriff vetett véget: ingerülten a macska felé csattintott hatalmas csőrével, amikor az egyik pofozó mozdulatával túl közel került a szeméhez. Az erre menekülőre fogta, Lucy pedig egy csattanással becsukta utána az ablakot. Akaratlanul is fellélegzett; sosem kedvelte túlságosan a macskákat (és még kevésbé a murmáncokat), ettől a példánytól pedig, ami mindkettő volt egyszerre, egyenesen a hideg rázta...