✓ A 711-es széf (Harry Potter ff.)

Második fejezet: Fortius quo fidelius

A következő napok valami olyat hoztak Lucy életébe, amiben már nagyon régen nem volt része: rendszert.

A Gringotts minden hétköznap reggel tíz órakor nyitott, a legtöbb alkalmazott azonban már kilenckor a helyén volt, és gondosan apasztotta az előző nap felgyülemlett papírmunka halmát. Ezekből a szamárfüles-tintafoltos jegyzetekből és nyomtatványokból sosem volt hiány, ha ugyanis az ember a bankfiókban dolgozott, minden második percben meg kellett szakítania a körmölést, hogy az asztalához lépő boszorkányok és varázslók segítségére legyen.

Lucy Dawlish számára ez a feladat önmagában nem bizonyult volna nehéznek, tekintve, hogy a sárkányrezervátumon kívüli élete nagy részét azzal töltötte, hogy udvariasan mosolygott, és próbálta nem nyíltan kinevetni az emberiséget. Arra azonban, mint kiderült, képtelen volt, hogy egyszerre több dologra koncentráljon; különösen akkor, ha a figyelme egyik szeletét igénylő dolog a kamatszámítás volt. A papírok rövid úton az íróasztala sarkában végezték, a Szombati boszorkány éppen aktuális száma alá rejtve, ami egyelőre – legalábbis Lucy megítélése szerint – tökéletes látszatmegoldást jelentett a problémára. Összességében tehát úgy érezte, annak ellenére is jól teljesít, hogy munkájának veszélyes, mondhatni illegális része egyelőre még csak szóba sem került. (Na nem mintha olyan ostoba lett volna, hogy nyíltan rákérdezzen).

A Gringotts előcsarnoka hatalmas, levegős, kastélyokat idéző helyiség volt számtalan ragyogó csillárral, tükörsima márványpadlóval és a központi emelvény két oldalán elhelyezkedő asztalsorokkal. A legtöbb asztal mögött koboldok ültek, de Lucy látott néhány boszorkányt és varázslót is, amire roxfortos korából valahogy nem emlékezett. Legtöbbjük könyvelő vagy titkár volt, és Lucy némi ártatlannak szánt kérdezősködés árán kiderítette, hogy egytől egyig a Mágiaügyi Minisztérium alkalmazásában állnak – ami persze azt jelentette, hogy vele ellentétben nem voltak kitéve a mindennapos bámészkodásnak és kérdezősködésnek, amik az ő életét annyira megkeserítették. Lucy Dawlish ugyanis szerencséjére (vagy balszerencséjére, ahogy tetszik) feltűnően csinos jelenség volt sápadtszőke hajával, telt ajkaival és és tiszta, szürke szemeivel, melyeknek éles pillantása mintha átnézett volna az embereken; mintha beléjük látott volna...

Ez azért tűnhetett így, mert bizonyos mértékig így is volt.

Vannak olyan boszorkányok és varázslók, akikből a megszokott pálcamágián kívül más formában is kitör a varázslat, gyakran anélkül, hogy kontrollálni tudnák azt. Egyesek tetszés szerint változtatják a külsejüket; mások hosszú hónapok, vagy akár évek munkájával sajátítanak el olyan ritka tudományokat, mint a pálca nélküli varázslás, vagy az animágia... és vannak olyanok is, akik – a durva mugli kifejezéssel élve – gondolatolvasók.

A képesség teljes értékű birtokosait legillimentoroknak szokás nevezni, Lucy Dawlish azonban nem volt legillimentor. Nem kellett éjjel-nappal kéretlen gondolatokat hallgatnia, rendelkezett azonban néhány olyan megérzéssel, ami gyakran megkönnyítette az életét. Sosem kellett például azon tépelődnie, vajon ki akarják-e rabolni; vajon őszinte volt-e a széfkulcsát nem találó idős boszorkány felháborodása; vajon hazudott-e Ragnuk igazgató úr, amikor azt mondta, hallottam már ostobább választ... és persze azt is mindig tévedhetetlenül tudta, melyik férfival tilos beszállnia egy szűk liftbe. A hozzá folyamodók azonban mindebből csak annyit vettek észre, hogy az új, csinos ügyintézőnő mindig frissnek és élénknek tűnik, mindig tisztában van a legújabb pletykákkal, minisztériumi botrányokkal és kviddicseredményekkel, sőt: mindig van egy–két kedves, bátorító szava is az emberhez, amelyek valahogy éppen ott és úgy simogatják a lelkét és a büszkeségét, ahol és ahogyan arra a legnagyobb szükség van.