✓ A 711-es széf (Harry Potter ff.)

Nyolcadik fejezet: A tizenkettedik kör

Ragnuk, a Gringotts igazgatója már vagy húsz perce beszélt; érdes, gunyorosan csengő hangja, a pult mögül kiszűrődő halk zene és az épp ismertetésre kerülő ügyfélszolgálati direktívák mind tompa, altató duruzsolássá olvadtak össze valahol a széke támlájára nehezedő Lucy Dawlish tudatának peremén. Az év végi értékelőt a bank földszinti régiójához tartozó bárban, a Kegyvesztett Koboldban tartották – ez az a fajta hely volt, ahol Lucy egy poharat sem mert megemelni anélkül, hogy meg ne támasztotta volna a másik kezével. Ha a véleményét kérdik, bizonyára azt mondja, hogy a hideg futkározik a hátán az efféle méregdrága luxusbároktól; az igazság azonban az volt, hogy egy kissé irigyelte azokat a magas rangú minisztériumi tisztviselőket, akik nap mint nap itt ebédeltek, és végigkóstolták a whiskey-kínálatot.

Az asztal, ami körül a Gringotts irodai alkalmazottai helyet foglaltak, a bár közepén húzódott, egy kis emelvényen. A Kegyvesztett Koboldot az eseményre való tekintettel kiürítették, és az Abszol útra néző ablakok vörös bársonyfüggönyeit is behúzták a félhomálykedvelő koboldok kedvéért. A bárpult a helyiség teljes hosszában elnyúlt Lucy háta mögött; fölötte körben galéria húzódott, mely később becsatlakozott a Gringotts kupoláját tartó oldalfalak egyikébe. A bár túlsó oldalán kisebb asztalok, az ablakokhoz közel és a sarkokban pedig fényűző tárgyalók sorakoztak: utóbbiakat paravánok választották le a közös helyiségről. Ez már olyan foka volt a sznobériának, amit Lucy nem tudott bosszús fintorgás nélkül elviselni – ha neki lett volna annyi pénze, hogy kibérelhessen egy ilyen sarkot, biztosan nem vesztegeti rá az aranyát...

– Dawlish! – csattant fel Ragnuk, kizökkentve Lucyt sötét gondolatfolyamából. – Az, hogy bizonyos mértékig elégedett vagyok a munkájával, nem azt jelenti, hogy üres képpel kell bámulnia a falat, amíg beszélek!

Lucy visszanyelte epés válaszát, és a szemét lesütve elrebegett egy bocsánatkérést. Az asztalnál mindenki őt nézte, és a beálló csendben megütötte a fülét Celestina Maggica egyik karácsonyi klasszikusa (amitől ha lehet, csak még rosszabb kedve lett).

Ragnuk mondókájának hátralévő része épp olyan zsibbasztóan unalmas volt, mint az addig elhangzottak, és Lucy csak arra tudott gondolni, mennyivel hasznosabban tölthetné az idejét az íróasztala mögött. Karácsony közeledtével ugyanis megszaporodtak az átutalási, megrendelési és pénzváltási kérelmek – az őket szállító baglyok, amelyek az év kevésbé zsúfolt időszakaiban a csarnok egy kijelölt sarkában várakoztak, most csapatokban repkedtek ide-oda az ügyintézők feje fölött. Annyi volt belőlük, hogy Bogrod Lucy és a főkönyvvezető kobold, Naglirg kivételével minden irodai dolgozót ráállított a kezelésükre; Lucynak ebből kifolyólag olykor az is nehezére esett, hogy egy ebédszünet erejéig elszakadjon a pénzükért érkező boszorkányok és varázslók kígyózó sorától. Ennek ellenére eszébe sem jutott panaszkodni: a keményen végigdolgozott november után ugyanis a fizetésén felül ötszáz galleon jutalom landolt a széfében. Lucynak még soha életében nem volt ennyi pénze, mégsem költözött ki a Rókalyukból; sőt, sokáig még arra sem volt mersze, hogy varrasson magának néhány új ruhát. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy újdonsült gazdagsága nem más, mint futó tévedés, amiért a sors majd sokszoros büntetést ró rá.

A megbeszélés hátralévő részében a boszorkány az asztal tetején táncoló fénypöttyöket figyelte, és minden erejével igyekezett nem ásítani. Biztosra vette, hogy amint visszaül az asztala mögé, azonnal meg fogják rohanni – már megint egy egész napot ki kell bírnia dohányzás nélkül... bár tulajdonképpen, ha Bogrod és Naglirg előremennek, talán útközben ki tud surranni oldalt. Dohány ugyan nincs nála, de csak lesz valaki, aki megkínálja...

Lucy terve azonban hamar füstbe ment; mielőtt ugyanis akár felállhatott volna az asztaltól, Bogrod már mellette is termett.

– Utánam, Dawlish – morogta. – Szaporán! Van egy feladatom a maga számára... igyekezzen már!