✓ A 711-es széf (Harry Potter ff.)

Prológus

A májusi éjszaka csendjét hangos dörrenés törte meg, és a Három Seprű előtt nagyot ugrottak a kukák, hogy épségben kikerüljék a semmiből előtűnő emeletes buszt. A jármű még gurult néhány lábnyit, mintha nem tudná eldönteni, valóban megálljon-e, végül azonban mégis lefékezett; az ajtaja meglepő hirtelenséggel kinyílt, a belülről nekitámaszkodó, kopott ballonkabátba burkolózó nő pedig szitkozódva perdült le az utcakőre.

– A pokolba, Stan! – mondta hátra sem nézve, miközben kissé céltalan, poroló mozdulatokkal igyekezett javítani öltözéke eleve is kifogásolható állapotán. – Mindig elfelejtem, hogy a haverod nem tud vezetni...

– Rhoxmó' állomáf, 'őutca – darálta a nyomában lelépő fiatal férfi, nagyot harapva a kezében tartott hot dogba. – Fejre vigyá'... – egy pillanatra megtorpant, és rápislogott a kabátját poroló nőre. – 'Oppá, bosá'nat, Vufi...

– Nem érdekes – morogta Lucy Dawlish, és összébb húzta a kabátját (ami tüntetőleg megint szétnyílt, amikor a nő kinyúlt, hogy átvegye „Stan"-től az utazóládáját). – Kösz...

– Rekordidőt futottunk! – Erősködött a kalauz könnybe lábadt szemekkel, miután leszuszakolta a torkán az utolsó, legnagyobb falatot. – Két megállóval ezelőtt még Bristolban voltunk... emlékszel, mikor lerobbantunk Bristolban, Ern?

A busz sofőrje helyeslően szusszant egyet, aztán becsapta a fülkéje ajtaját – a jelek szerint nem értett egyet a vezetési stílusát ért kritikával. Stan vállat vont, és egy bamba félmosoly kíséretében visszafordult az utcakövön várakozó nőhöz, aki időközben elindult a busz fara felé.

– Hahó! Hát perkálni ki fog?

Lucy Dawlish csodálkozva visszafordult. – Nem fizettem, amikor felszálltam?

– Csak egy nyavalyás galleonod volt. Azt mondtad, keresel aprót.

– Igaz is – biccentett a nő. Nyílt, kedves arca volt, de most futólag elkomorodott, és vonásai ettől elvesztették lágyságukat; még mindig szépek voltak, de valahogy ridegek. – Na jó – mondta halkan, mintha saját magát akarná meggyőzni valamiről –, te akartad.

Ezután látszólag nem történt semmi; a szája sem mozgott, a tartása sem változott meg, csupán az egyik keze tűnt el a zsebében (melyből, ha az ember igazán fülelt, halk szuszogás szűrődött ki), bizonyára azért, hogy az erszényét elővegye. Helyette azonban a pálcája akadt a kezébe, Stan Shunpike pedig egy pillanattal később elégedetten számolt le neki hat sarlót visszajáróként.

– Kösz – biccentett Lucy, és a zsebébe süllyesztette a pénzt. – Jó utat Manchesterbe.

A kalauz ásítva biccentett. – Neked is... hé, honnan tudod, hogy Manchesterbe megyünk?

– Most mondtad, Stan – felelte egy pillanatnyi gondolkodás után Lucy, és kissé megigazította a férfi gallérját. – Biztos, hogy minden oké? Majdnem öt galleonból adtál vissza...

– Mi...? Ja, igen, persze – Stan zavartan megvakarta a fejét. – Mennem kell... jó éjt.

Lucy Dawlish megvárta, míg a Kóbor Grimbusz egy visszhangzó dörrenéssel továbbáll, aztán mogorván felsóhajtott; a látszat ellenére ugyanis nem azért szórt konfúziós bűbájt Stan Shunpike-ra, mert jó mókának tartotta, hanem azért, mert – ahogy fogalmazott, és ahogy a közismert mugli mondás is tartja – le volt égve.

Persze ha valaki azt állítja, hogy le van égve, az sok különböző dolgot jelenthet annak függvényében, hogy az illetőnek úgy általában mennyi pénze van. Előfordul például, hogy valakinek hirtelen kedve támad átugrani Párizsba a hétvégén, de aztán eszébe jut, hogy épp le van égve, és egy csalódott fintor kíséretében célozza meg a lyukat a golfütőjével. Előfordul az is, hogy valaki egy hónapot késik a lakbérrel, mert épp le van égve, aztán néhány héttel később morogva törleszti. Sőt, van olyan is, hogy az ember a hónap végén érzi magát egy kissé leégve, ezért az utolsó napokban lekváros kenyéren él (az életnek ugyanis örök törvénye, hogy ha az embernek igazán szüksége van rá, valahonnét mindig előkerül egy üveg lekvár; ez a varázsvilágban sincs másként). Ami azonban Lucy Dawlish-t illeti, ő olyan értelemben volt leégve, hogy az imént említett egy galleonnal sem rendelkezett; és az egyetlen ok, amiért nem rabolta ki Stan Shunpike perselyét az utolsó knútig az volt, hogy az egész procedúra bosszantóan feltűnő lett volna. Arról már nem is beszélve, hogy Stan Shunpike ügyetlen volt és szeplős, Lucy Dawlish pedig ha csak tehette, nem bántotta az ügyetlen és (vagy) szeplős embereket. Ezért hát nem volt más választása, mint megelégedni azzal a néhány fillérrel, amit a tarsolyában lévő legolcsóbb trükkel kicsikarhatott, és továbbállni.