✓ A 711-es széf (Harry Potter ff.)

Harmadik fejezet: Rókalyuk

 – Na és mi van a Dacre Streettel? – kérdezte Merula Snyde. Beszédstílusának gunyoros, vontatott nemtörődömségét az sem törte meg, hogy el kellett rántania a piros lámpánál való várakozást megunt Lucy Dawlish-t egy kanyarodó busz elől.

– Semmi – felelte Lucy. – Elhalászták az orrunk elől. Pedig a pasas tuti kiadta volna számla nélkül is. Többször elmondta, mennyire sajnálja, és tett egy elég béna célzást a saját lakására...

Merula a szemét forgatta. – Ennyi ésszel hogy vagy még életben, Dawlish? Egy konfúziós bűbáj, és azt is elfelejti, hogy hívják.

– Nem akarok balhét a minisztériummal – morogta Lucy. – Apám biztos kapna az alkalmon, hogy jól megneveljen.

– Úgy beszélsz, mintha valami gengszter lennél – fintorgott Merula. – Az apád évek óta egy baglyot se küldött neked, miért akarna mindenáron rád szállni...?

– Már mondtam: azért, hogy megneveljen – sziszegte Lucy, és egy hősies erőfeszítés árán visszanyelt minden mást, amit a témával kapcsolatban mondani tudott volna. – ...amúgy mi a helyzet azzal a garzonnal a Charing Cross Road mellett?

– Minden tele van arrafelé... vagy több pénzbe kerül, mint amennyit keresünk együttvéve. – Merula felvonta a szemöldökét. – Bár a koboldok csak nem fizetnek olyan rosszul...

– Szállj le rólam. Nem azért jöttem vissza Londonba, hogy mindent elköltsek egy rohadt albérletre.

– Ja, világos – bólogatott Merula –, de engem azért érdekelne, hogy mégis mennyit...

– Fogd be!

A két nő beszélgetés közben kioldalazott a Zsebpiszok közbe vezető keskeny sikátorok egyikén, elvegyülve az Abszol úton hömpölygő tömegben. Egy ismerős téglafalnál aztán éles bal kanyart vettek, és fel sem nézve siettek keresztül a Foltozott Üst fogadón, kilépve a mugli világ zajától zsongó május-esti árnyak közé. London felett szokatlanul tiszta volt az ég, és a sokemeletes bérházak teteje ebbe a lassan sötétedő kékségbe veszett, mintha mind a végtelenbe nyúlnának.

Valahogy úgy, mint az albérletkeresés.

Lucy egyedül állt neki ennek a tortúrának, de szinte azonnal csatába került a londoni főbérlők három csoportjával: a gyanakvókkal, akik elképzelni sem tudták, hogy egy csinos fiatal nő egyedül akarjon albérletbe költözni; a pénzéhesekkel, akik minden szabad négyzetméterre megpróbáltak bezsúfolni még egy embert; és a fanyalgókkal, akik valamilyen rejtélyes, mindent felülíró szempontrendszer szerint választották meg, kinek hajlandóak kiadni a lakásukat (és ha szerencsétlen érdeklődő nem az előbb említett, teljességgel meghatározhatatlan kategóriába tartozott, azt is képesek voltak letagadni, hogy a szóban forgó hely valaha is kiadó volt). A keresés akkor sem lett könnyebb, amikor egy tragikus kimenetelű kártyaparti összehozta Lucyt egykori évfolyamtársával a Borgin & Burkes mögötti bárban – a gyanakvók kettejükre még inkább gyanakodtak, a pénzéhesek felárat kértek azért, hogy ugyanabban a szobában helyezzék el őket, a fanyalgóknál pedig legtöbbször „nem volt elég ágy"; a helyzeten való dühöngés (és az azt kísérő mértéktelen alkoholfogyasztás) azonban ketten szórakoztatóbbnak bizonyult.

– Van még egy hely, de nem fog tetszeni – mondta váratlanul Merula. Lucy rápillantva látta, hogy elmélyülten piszkálja a körmét. – Islingtonban van.

– Mi lenne, ha vennénk egy sátrat? – vetette fel Lucy.

– Ne csináld már! Sima mugli bérház. Majd odafigyelsz. Nem létezik, hogy nincs egy sikátor a közelben, ahol nyugodtan tudsz... – Merula szeme gyanakodva összeszűkült. – Mármint... azóta ugye megtanultál rendesen hoppanálni?