✓ A 711-es széf (Harry Potter ff.)

Tizenegyedik fejezet - Minden rendben

Lucy vágyakozva pillantott ki a kisablakon. A délutáni nap egyre laposabban tűzött be az Odú mosókonyhájába, és a kert végében már ott bujkált az este; a vén cseresznyefa árnyéka olyan hosszúra nyúlt, hogy szinte elérte a falat. Lucy az ég színéből tudta, hogy a Widra St Capdel határában magasodó dombról minden bizonnyal csodálatos lesz a naplemente, és ő megnézhetné...

Ha nem kellene ruhákat mosnia.

– Megyek már, Molly! – szólt ki emelt hangon a boszorkány, és úgy csavarta ki a kezébe került dísztalár nyakát, mintha fojtogatná. Mióta péntek délután betette a lábát a Weasley-házba, az asszony mindent megtett, hogy munkára fogja őt: a mosogatástól kezdve a törpevadászaton át a pitesütésig mindenfajta házimunkából ki kellett vennie a részét.

Mrs Weasley részéről ez látványos igyekezetnek számított arra, hogy közelebb férkőzzön hozzá, de nem volt mit tenni; kölcsönös ellenszenvük minden próbát kiállt, és hiába tudta az eszével Lucy, hogy az asszony jót akar, legszívesebben mégis hozzávágta volna a teli ruháskosarat. Minden egyes Odúban eltöltött perc tovább erősítette azon hitében, ő aztán a legkevésbé sem illik a Weasley családba, ahol mindenki vagy férfi, vagy konyhatündér.

Lucy emlékeiben élénken élt a nap, amikor Bill bemutatta őt Muriel nénikéjének, aki ismeretségük első öt percében háromszor megkérdezte, mikor fognak összeházasodni, majd jól lehordta őt, amiért rövid a szoknyája, és nem egyenes háttal ül az asztalnál. Lucy tisztában volt vele, hogy a legtöbb nő tudja, hogyan kezelje az ilyesmit, és képes végighallgatni a kapcsolódó litániát anélkül, hogy kifutna a világból... ő azonban – talán a legillimenciából kifolyólag – nehezen viselte a kritikát. Feszültebb napjain a legapróbb célzástól is órákig tartó rossz kedve lett.

A boszorkány elmotyogott egy utolsó Suvickus-bűbájt, és intett egyet a pálcájával. A tiszta, száraz ruhák erre halomba rendeződtek az addig üres kosárban, ő pedig végre kiszabadulhatott a mosókonyhából.

­ – Tedd csak le oda – mutatta neki szórakozottan Mrs Weasley, aki éppen a tűzhely körül sürgölődött. – Egy óra, és eszünk...

Egy órába még a kínzás számos különböző formája belefért. Lucy megadóan várta az asszony ítéletét, Mrs Weasley azonban elhessegette.

– Menj csak... Arthur kint van a sufniban, azt mondta, beszélni akar veled. – A boszorkány két szemöldöke között megjelent egy ránc. – Aztán nehogy nekem megint valami mugli masinával szórakozzatok!

– Nem, dehogy – vágta rá Lucy, és gyorsan átlépte a küszöböt.

Arthur Weasley a kert végében düledező garázs-szerű melléképület falának támaszkodva várt rá; a kósza tavaszi szellő összekuszálta ritkuló haját, kedvesen szétszórt külsőt kölcsönözve neki. Lucynak rögtön jöbb kedve lett, ahogy ránézett; mindig is nagyon kedvelte Arthurt, főleg azért, mert a férfi soha egy szóval, vagy egyetlen apró gesztussal sem utalt rá, hogy ne tartaná őt elég jónak. Épp ellenkezőleg: ők ketten mindig is kiválóan megértették egymást, sőt, az apró tárgyak megbűvölésének hobbiján is osztoztak.

Mr Weasley gondterhelten meredt maga elé, egy mugli csavarkulcsot forgatva az ujjai között. Lucy, akit kellően felingerelt az egész napi házimunka, szinte hátrahőkölt, ahogy megérezte a férfi tanácstalanságát, és – igen – lámpalázát. Úgy érezte magát, ahogy a zárkózott emberek szokták valami nagy, nyilvános fellépés előtt, amit a hátuk közepére sem kívánnak...

Lucy összezavarodva lépett oda hozzá.

– Molly azt mondta, beszélni akar velem – kezdte óvatosan.