✓ A 711-es széf (Harry Potter ff.)

Hatodik fejezet: A vihar előtt

Lucy megszorította a Harley Davidson rendetlenkedő kormányát, és tartást váltott – a motor túl nagy volt neki, és az oldalra lógó lába mindig elzsibbadt. Ennek tetejébe még fázott is egy kicsit, a haja a szemébe lógott, a szeme pedig könnyezett a menetszéltől; ám minden kellemetlenség eltörpült a puszta tény mellett, hogy repülhet. Az októberi alkony lassan estévé mélyült körülötte, szürkésfeketére színezve a skót felföld halmait, melyek már vagy fél órája szünet nélkül rohantak alatta, a motor pedig megnyugtatóan, ütemesen zúgott. Most, hogy Lucy megjavította a hátféket és a kipufogót, minden készen állt, hogy tökéletes állapotban kerüljön vissza a gazdájához.

A boszorkány a másik lábát is felhúzta, és elengedte a kormányt, hogy kezébe foghassa a Johnny Cash-kazettát, amit korábban a csomagtartóban talált (és amiről kiderült, hogy csupán másolat). A kazetta egy dologban gyökeresen különbözött mugli társaitól: nem csak hogy a tartalma nem korlátozódott Johnny Cash dalaira, de ennek tetejébe mindig olyan zenét játszott, amihez éppen kedve volt – amikor például egy este a Sex Pistolsról hirtelen Celestina Maggicára, majd Csajkovszkijra váltott, Merula öntörvényűleg kitiltotta a Rókalyukból.

Lucy egy darabig tűnődve forgatta a kazettát az ujjai között, aztán hirtelen elhatározással a kabátzsebébe süllyesztette. Hagrid még a létezéséről sem tudott, így hát nem is hiányozhatott neki...

Közben a földön futó vonatsínek egy utolsó kanyart vettek, Lucy lábai alatt elsuhant két kopasz domb, és a motor máris a roxforti tó sötét, néma tömege fölött szállt. A száztornyú kastély fölött néhány vörös aljú felhőpászma úszott, melyet még nem nyelt el a keletről érkező förgeteg – szemmagasságból nézve egészen olyanok voltak, mintha apró lángnyelvek lennének.

– Itt vagyunk, Fifi – mondta halkan Lucy. – Ez lesz az új otthonod.

A jarvey kidugta a fejét a kabátja nyakbéléséből, és kíváncsian beleszimatolt a levegőbe – aztán tiltakozva felvisított, a szokásosnál még nagyobb vehemenciával becsmérelve Lucyt és felmenőit.

– Most meg mi bajod van?! – csattant fel a boszorkány, de a következő pillanatban maga is rádöbbent, hogy valami nincs rendjén: egy csapásra besötétedett, és olyan hideg lett, hogy az arcára szinte ráfagytak a menetszél fakasztotta könnycseppek. Aztán valami elhúzott felette, lassabban, mint egy ragadozómadár, mégis túl gyorsan ahhoz, hogy alaposabban szemügyre vegye.

És hirtelen megértette.

– Nyugi, nem lesz semmi baj – sziszegte Lucy, magában könyörögve, hogy így is legyen. – Nem minket keresnek... HAHÓ! NEM ENGEM KERESEL, TE OSZLÓ HULLAZSÁK!

A dementort – és társait – azonban nem látszott meghatni a tény, hogy Lucy Dawlishnak köszöni szépen, a világon semmi köze nem volt Sirius Blackhez. Körbevették a motort, és egyre közelebb úsztak hozzá, elég közel ahhoz, hogy a jelenlétük kezdjen kibírhatatlanná válni Lucy számára. A boszorkány minden erejével a repülésre koncentrált: az alatta suhanó talajra, a motor zúgására, és arra, hogy semmiképpen, semmiképpen nem akar leesni...

Lucy hirtelen ötlettel lefelé rántotta a kormányt, igyekezve nem hányni. A föld hirtelen rohanni kezdett felé, a motorzúgás felerősödött, ő pedig tudta, hogy pengeélen táncol – egy rossz mozdulat, és lezuhan...

Föld és ég hirtelen felcserélődött, és Lucy azon kapta magát, hogy valami szúrós-tekergős sűrűbe bámul.

– A rohadt...

Valami elfeledett ösztönnek engedelmeskedve oldalra rántotta a kormányt, kitérve a fúriafűz tapogatózó indái elől, és egy hajtűkanyarral megkerülte a fát, olyan magasságba távolodva tőle, hogy az már ne érhesse el őt. A dementorok kissé lemaradtak ugyan, de gyorsan közeledtek, és Lucy tudta, hogy képtelen lesz lerázni őket. Utolsó mentsvárként Hagrid kunyhója felé kormányozta a motort; az ablakokból kiszűrődő fény vonzotta őt, mint éjjeli lepkét a gyertyaláng. Csak addig kell kibírnia... csak a kunyhóig... ha azt eléri, minden rendben lesz...