✓ A 711-es széf (Harry Potter ff.)

Ötödik fejezet: Hétköznapi hazugságok

Amikor Lucy kinyitotta a szemét, egy pillanatra azt hitte, még mindig a Rókalyuk-beli ágyán fekszik. A matrac azonban határozottan puhább volt, a padló fényesebb, a helyiség végében magasodó ablakról pedig nem csak hogy nem hiányzott a sötétítőfüggöny, de még gondosan be is volt húzva.

A boszorkány szíve feldübörgött, ahogy az oldalára fordulva körülnézett az ismeretlen szobában. Egyértelműnek tűnt, hogy nem önszántából került ide; a kabátja és a blézere összehajtogatva hevert az ágy melletti éjjeliszekrényen, a táskája pedig egy távolabbi széken. Valakinek arra is volt gondja, hogy letisztítsa a sarat a cipőjéről. Apropó táska...

Lucy talpra szökkent, és diadalittasan kezébe fogta a táska nagyobbik rekeszéből kikandikáló pálcáját. Úgy ahogy volt, félig betűrt blúzban, ráncos szoknyában és harmonikásra gyűrődött harisnyában csörtetett át a szobát kettéosztó paraván túloldalára: megtorlásra készen, eltökélve, hogy bárki is szórakozik vele, most aztán keservesen megbánja...

Remus Lupin ügyesen kitért a vállát súroló átok elől, és belekortyolt a bögréjében gőzölgő italba.

– Jó reggelt – mondta nyugodtan.

– Jó reggelt?! – ismételte Lucy, kissé hisztérikusan. – Csak ennyit bír mondani? – A pálcája ismét vészjóslóan felvillant, de végül kihunyt.

– Gondoltam, legjobb, ha ezzel kezdjük – felelte kifürkészhetetlen arccal Lupin. – Nem akartam... tolakodni, vagy ilyesmi. – Halványan elmosolyodott. – Maga pedig bizonyára nem akart megátkozni.

Lucy elszégyellte magát. – Bocsánat, én csak... tudja, amikor idegen helyen ébredek, és fogalmam sincs, hogy kerültem oda, általában elég fura dolgok derülnek ki.

– Ilyen gyakran előfordul? – kérdezte óvatosan Lupin.

– Maga talán azt mondaná, igen. – Lucy megvonta a vállát. – Szóval, az a dementor rám támadt... maga meg elkergette, igaz? Patrónus-bűbájjal.

– Tudja, hogyan kell?

– Elméletben persze... – Lucy a szemét forgatta. – Mindig jó voltam bűbájtanból, de ez az egy dolog sose ment. Még egy ezüstszürke pacányi sem. – Keserűen felnevetett. – Szerintem nekem nincs patrónusom.

– Mindenkinek van patrónusa – felelte meggyőződéssel Lupin.

– Ezt már sokan mondták – legyintett Lucy. – Higgye el, én próbálkoztam... de majd a jó öreg okklumencia megoldja.

– Egyszerűbbnek tartja az okklumenciát, mint a patrónusbűbájt? – Lupin szeme elkerekedett.

– Hát persze. Sokkal egyszerűbb nem gondolni semmire, mint mindenféle szépre, ami a dementor csókja után már úgysem fog számítani... – Lucy már indult volna az ajtó felé, de megállt az asztalnál. – Az ott forró csoki...?

– A magáé – bólintott Lupin, és egy pálcaintéssel a boszorkány felé küldte a gőzölgő italt. – Jót fog tenni. Elég ihatatlan itt a csokoládé, szóval feljavítottam egy kicsit...

Lucy kíváncsian beleszagolt a bögrébe; annak sűrű, tömény csokoládéillata volt, aminek már a legyintésétől is jobban érezte magát.

– ...hol az az „itt"?

– A Foltozott Üstben. Gondolom, jobb helyekhez szokott... de az iskolaév kezdetéig Londonban kell maradnom, és ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Ne aggódjon, egy pillanat alatt beér a munkahelyére – egyébként is, még csak reggel hét van.

– Micsoda?! – szisszent fel Lucy. – Azt akarja mondani, hogy tegnap délután óta...

– Nem tudtam, mit tehetnék! – mentegetőzött Lupin. – A dementor közelsége nagyon megviselte... féltem, ha én keltem fel, csak még jobban felzaklatom vele. Ki kellett pihennie, amit újraélt, bármi is volt az. – A varázsló önkéntelen, fázós mozdulattal húzta összébb talárja nyakát. – A dementorok a legvisszataszítóbb lények, amiket valaha láttam – jelentette ki őszinte undorral. – Igya meg a csokoládét. Jót fog tenni.