Egy meleg fiú története

harmadik

Mióta Seokjin nem volt a suliban, egyedül tengettem a napjaim. Nem volt más barátom itt. A könyvklubbosokkal jóban voltam ugyan, de nem voltunk baráti viszonyban, mindenkinek megvolt a saját társasága, rajtam kívül. Az enyém a fővárosban járt színművészeti egyetemre, míg én Busan utcáit koptattam. Nem volt egyszerű, sosem szerettem a magányt, de meg kellett szoknom az egyedüllétet és azt, hogy nincs senki mellettem. Egy idő után könnyebb lett, de iszonyatosan magányosnak éreztem magam és emiatt gyakran sötét gondolatok környékeztek meg, amiket egyre nehezebb volt elkergetnem.

Én csak a szenvedélyemnek akartam élni és örömet hozni mások életébe. Szerettem volna szerelmes lenni, ahogy azt a középiskola első napján elterveztem, de nem sikerült, ezért reméltem az egyetem más lesz, ha sikerül bejutnom. Akkor én is Szöulban éltem volna és újra Jinnie mellett lehettem volna, úgy gondoltam ott majd találhatok magamnak barátokat és szerelmet. Igen, nagyon bizakodó voltam.

A teremben elől ültem, egyedül. Páratlan volt az osztálylétszám és én voltam a kívülálló. Sokszor hallottam, hogy a hátam mögött sugdolóztak és kinevettek, de kizártam őket és elmerültem a saját fantáziavilágomban. Elképzeltem magamnak egy fiút, aki magasabb volt tőlem és sokkal erősebb. Fekete hajat és hasonló színű szemeket, markáns állat gondoltam el neki, ugyanakkor a férfias megjelenése mellett nagyon aranyosnak is képzeltem. A nagy Bambi szemeivel le tudott volna venni a lábamról és formás ajkaival úgy csókolt volna, hogy megszűnt volna minden rossz körülöttem. Azt gondoltam egyszer eljön értem és megment engem, hogy soha többet ne kelljen egyedül lennem, hogy ne érezzem ezt a maró magányt a lelkemben. Azt képzeltem ő lesz az én hercegem vagy sokkal inkább a hősöm. Így könnyebb volt túlélni a napjaimat.

Most is ez volt, így telt az a kis idő, amíg a matematika tanár meg nem jelent. Utáltam a matekot. Sosem voltam jó a reál tantárgyakból és testnevelésből. Nagyon sokat szenvedtem azért, hogy minimum hármas legyek ezekből, de az osztály még így is strébernek tartott, pedig csak a humán tantárgyak mentek, azok viszont könnyedén. Irodalomból és nyelvtanból előrehozott emelt érettségit is tettem a tizenegyedik év végén, ezért be sem kellett járnom erre a két órára, mert csak az egyetemre akartam készülni. Nagyon nehéz bejutni oda, főleg ha az ember az ösztöndíjra pályázik, amire rajtam kívül még rengetegen számítottak.

Az első óra után kicsit fáradtan hajtottam a fejem a padra és a délutánon gondolkodtam. Minden évben ugyanabból a cukrászdából vittem a kedvenc sütijét anyának, melybe egy gyertyát is szúrtam. Ezt csináltam az én és az ő születésnapján is, mert ezzel sokkal közelebb éreztem magamhoz. Most is ez volt a tervem, viszont a cukrászda a város másik felén volt, így épp sötétedés előtt értem volna oda anyához, de nem zavart. Nem féltem a temetőben. Úgy gondoltam, nem a halottak bántanak, nem tőlük kell félnem, hanem az élőktől. Virágot is vennem kellett még, de ez csak úgy jöhetett volna össze, ha hamarabb elkéredszkedem a munkából. Talán egyszer volt ilyen, mióta ott dolgoztam, szóval optimista voltam ezzel kapcsolatban.

Ebéd szünetben én is az étkezőbe mentem, ahogy a többiek és vettem is magamnak egy szendvicset, majd elővettem a könyvemet, hogy evés közben is tudjak olvasni. Szerettem minden pillanatot kihasználni erre és mivel nem voltak barátaim, sok szabadidőm volt. Nem kellett senkivel foglalkoznom, csak magammal és ennek az írás és olvasás szempontjából örültem, de csak ez volt az egyetlen pozitív dolog benne.

Az irodalom tanár, Mr. Min ült le mellém, hogy az egyetemi felvételiről tudjunk beszélni. Szerette volna, ha befejezem a regényemet, amit elkezdtem, mert szerinte nagyon jó volt és elég nagyot dobott volna a megítélésemen az ösztöndíjat illetően, hiszen az a könyv én voltam. Az én életem volt benne, de mint említettem, megakadtam. Nem tudtam mit írni, mert az életem is megragadt egy szinten, egy rettenetes szinten.