Másnap reggel vidámabban keltem, annak ellenére, hogy bennem volt a félsz amiatt, hogy találkozok a suliban Jungkookkal. Nem akartam látni amiatt az ütés miatt. Itt kezdtem el végleg elengedni őt, mégha tett is felém egy gyenge lépést előző nap. Tényleg féltem tőle, emiatt pedig tudatosult bennem, hogy ő már nem az a fiú, aki a legjobb barátom volt.Gyorsan összekaptam magam és lesiettem a konyhába, hogy reggelizni tudjak egy keveset, mielőtt elindulok a könyvtárba, de már a kávéfőzésnél elakadtam. Nem tudtam főzzek-e apának is vagy hagyjam a francba, mivel úgyis csak kiöntené, viszont bennem volt az, hogy a sebeim miatt törődött velem, ezért mégis lefőztem azt, de nem töltöttem ki neki. Azt gondoltam, hogy úgy hátha elfogadja, hiszen nem értem hozzá egyáltalán. Csináltam magamnak egy szendvicset és a suliba is csomagoltam magamnak, majd leültem és a telefonomat böngésztem evés közben.
Halk motoszkálás ütötte meg a fülemet, ebből tudtam, apa jött le. Minden reggel ugyanazt játszottuk. Én kedvesen mosolyogva köszöntem neki, ő pedig morogva viszonzott valami hasonlót.
-Jó reggelt! - néztem felé. Hiába az előző napi látszólagos enyhülése, rettegtem, hogy mégsem az van, amit gondoltam. Olyan törékeny volt az a kis remény, amit adott nekem, hogy egyszer még rám tud nézni és talán újra a fiának nevez majd...
-Jó reggelt. - köszöntött ő is, évek óta először, normális hangsúllyal. Lesokkoltam. Nem hittem el, hogy megtörtént. Azt hittem képzelődöm. Mintha semmi nem történt volna, odatipegett a kávéfőzőhöz és kiöntötte magának a maradék fekete italt. Árgus szemekkel és hevesen verdeső szívvel figyeltem, mit tesz majd, de ő csak nyomott kettő édesítőszert a kávéjába és leült az asztalhoz.
Elgondolkoztam azon, amit tett. Lehet nem a kávéval volt a baj, hanem a cukorral? Mióta ihatta édesítőszerrel, fogalmam sem volt és azt sem értettem miért nem mondta nekem, hogy ne cukrot tegyek bele. Ettől még boldoggá tett, hogy nem miattam volt az egész, hanem a cukor miatt és ezért apró mosoly került az arcomra, de még a szemem is bekönnyezett. Úgy éreztem mégsem utál annyira és van esélyem arra, hogy visszakapjam az apukámat.
Másnak nevetséges lehet, hogy egy tizennyolc éves fiú ezt gondolja, de nekem ez volt minden vágyam. Tíz évesen vesztettem el anyát és apával mindig nagyon szoros volt a kapcsolatunk, hát még miután anya elment. Aztán tizenöt évesen hirtelen kicsúszott alólam a talaj és szinte egy időben vesztettem el a másik két legfontosabb embert az életemben. Úgy éreztem nagyon sok időt elvesztettem abból, amit apával tölthettem volna és az őt akaró részem még mindig az a tizenöt éves kissrác volt, aki nem értette mi történik körülötte.
Szipogtam egyet a gondolataim miatt, mire apa egyből felkapta a fejét és rám nézett. Nem mertem megtenni ugyanezt. Nem akartam, hogy azt gondolja egy szánalmas, gyenge, buzi vagyok és, hogy nem vagyok férfi, ezért gyorsan összeszedtem magamat és remegő hangon köszöntem el tőle, hogy utam a suliba vezessen. Hiányzott Jinnie, akinek mindent el tudtam volna mondani. Egyre nehezebben tartottam magamban az érzelmeim és tartottam tőle, hogy ez rosszat fog tenni nekem.
A könyvtárban ugyanúgy a sarokban telepedtem le, mint előző nap és sírtam. Nagyon érzékeny időszakot éltem át és nem tudtam kezelni a sok stresszt. Egész nap nyomott hangulatom volt és nem beszéltem senkivel, bár kivel is tehettem volna? Nem voltak barátaim.
Délután a könyvklubban voltunk és az aktuális könyveket veséztük ki, amiket olvastunk, mikor Lucas felszólalt.
-Pénteken bulit rendezek srácok, szóval szeretném ha eljönnétek! - nézett végig a társaságon. Nem foglalkoztam vele, mert tudtam ez rám nem vonatkozik, így csak zavartan piszkáltam a pulcsim alját, amíg mindenki jelezte, hogy ott lesz.
ESTÁS LEYENDO
Egy meleg fiú története
FanficSoft történet! Egy fiú, Park Jimin, akit szinte mindenki magára hagyott különböző okokból. Élete mégis változni látszott és csak remélni tudta, hogy többé nem törik össze érzékeny lelkét. "-Tudom Minnie, de... -Ne hívj így! Régen elvesztetted a jogo...