Egy meleg fiú története

tizenegyedik

Jól esett, amit Namsun mondott nekem és abban is bíztam, hogy hatással lesz apára, de azért nem reméltem túl sokat. Apának három év kevés volt arra, hogy megbékéljen a helyzettel és azt sem felejtettem el, hogy hogyan nézett rám szerda reggel. Haragudott rám. Úgy gondoltam amiatt, mert beszélnie kellett rólam Namsunnak, aki az én pártomat fogta, ezért veszekedtek. Megértettem apát, mert neki nem értem annyit, hogy miattam elveszítse a nőt, akit minden bizonnyal szeretett. Neki is nehéz volt anya halála után és ha egy éve voltak együtt Namsunnal, akkor bizony hét hosszú évig egyedül volt. Én sem lehettem mellette, amiatt, hogy meleg vagyok. Nevetséges, de magamat okoltam sok mindenért, ami félrecsúszott az életemben. Azt gondoltam nem véletlen, hogy nincs mellettem senki és elképzelni sem tudtam Jinnie miért érdeklődik még felőlem. Azt hittem idővel ő is elfelejt, de nem úgy lett.

Csütörtök délután mennem kellett a tanfolyamra, amitől kivert a víz, persze Jungkook miatt. Suliban aznap sem volt, így reméltem, a tanfolyamon sem jelenik meg, de mikor beléptem a terembe, már ott volt. Végig követte a szemével, ahogy a székemhez sétálok és leülök rá. Megint nagyon rosszul éreztem magam. A szívem meghasadt, hogy nem beszélhettem vele, de nem lett volna jó ötlet, pedig előző nap sem volt véletlen, hogy felhívtam. Mindent el akartam mesélni neki Namsunról és arról, amit mondott, de nem érdekelte volna.

Az órán megint nem jegyzetelt semmit, inkább engem bámult és ez annyira feszélyezett, hogy én sem tudtam rendesen odafigyelni. Kezdtem kapisgálni, hogy miért van ott. Keresztbe akart nekem tenni. Azt akarta, hogy ne sikerüljön a nyelvvizsgám és szenvedjek. Még annál is többet. Az járt a fejemben, hogyha valami miatt nem jön össze majd bejutnom az egyetemre, mihez fogok kezdeni. Persze író anélkül is lehettem volna, de nem csak amiatt akartam oda menni. Nem bírtam Busanban maradni. Minden arra emlékeztetett ott, hogy mennyire magányos is vagyok. Jungkook mindent el akart tőlem venni, legalábbis abban a pillanatban azt hittem.

-Miért utálsz engem ennyire? - suttogtam neki, mikor mindenki elhagyta a termet és csak ketten maradtunk bent. Tudnom kellett mit tettem ellene, ami miatt mindent tönkre akart tenni az életemben. Nekem már nem volt semmim csak az az álmom, hogy Szöulba megyek és egyetemista leszek.

-Én nem utállak, Minnie! - nézett rám szomorú, zavart tekintettel.

-Fejezd ezt be! - törölgettem le az arcomról a közben kibuggyant könnyeimet. - Ne hívj így. Én már nem vagyok Minnie, ahogy te sem Kookie. Idegenek vagyunk egymásnak Jungkook. Te döntöttél így! Te akartad, hogy ez legyen! - pattantam fel mérgesen a helyemről és megindultam az ajtó felé, de utánam kiáltott.

-Tudom, hogy szükséged van rám! - megtorpantam erre. Így volt, de nem mondhattam el neki.

-Tévedsz! - néztem vissza a vállaim felett.

-Akkor miért hívtál fel tegnap? - indult meg ő is felém. Ledermedtem. Honnan tudta meg? Nem értettem. - Utánanéztem a telefonszámnak. - mondta, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. - Minnie, tudom, hogy az egész az én hibám és nem tudom meg nem történtté tenni, amit csináltam, de kérlek, ne lökj el magadtól. Nagyon fáj látnom, hogy rosszul vagy és segíteni akarok! - lépett teljesen mögém annyira, hogy a mellkasa súrolta a hátamat. Összeszorítottam a szemeimet, mert nem akartam megtörni előtte, legalábbis nem mégjobban. A szerda esti telefonálásom egy igencsak gyenge pillanatomban történt, amit nem szándékoztam megismételni, mégsem sikerült ehhez tartanom magamat.

-Akkor is rosszul voltam, mikor eldobtál, de téged nem érdekelt. Tudod mit éltem át miattad? Tudod milyen volt az, mikor anyukád hazudott a szemembe, hogy nem vagy otthon, pedig követtelek téged és tudtam, hogy ez nem igaz? Tudod milyen érzés volt az, hogy az egyetlen barátom szó nélkül rázott le engem? - zokogtam fel és szembe fordultam vele, miközben egy lépést hátráltam. - Egyedül voltam, miattad! Megértettem volna, ha nem akarsz már velem lenni, de semmit nem mondtál Jungkook! Annyit nem jelentettem neked, hogy elmagyarázd mit csináltam, hogy ezt érdemlem! - felemeltem a hangom és szinte ordibáltam vele. Jól esett mindezt elmondani neki, mégha őt nem is foglalkoztatta az egész, de nem álltam meg itt, folytattam. - Nem kell sajnálnod engem, eddig is meg voltam nélküled. Neked vannak más barátaid és barátnőd, menj, foglalkozz velük és végre hagyj engem békén! Nem bírok a közeledben lenni, nem bírom elviselni, hogy nem vagy az enyém többé! - sírtam fel újból, majd tenyereimbe temettem az arcomat és leguggoltam. El akartam tűnni a föld felszínéről is.