Egy meleg fiú története

tizenhetedik

Izgalommal telve vettem le a kabátomat és a cipőmet is, majd szokásomhoz híven, nagyon lassan pakoltam el azokat. A szobámba akartam osonni, mert minden bátorság elszállt belőlem, de Jungkook megakadályozott benne, mivel ott állt a lépcső előtt, mintha csak megérezte volna a tervemet.

-Szia Minnie! - nézett rám önelégülten vigyorogva, mint aki túl járt az eszemen.

-Szia. - motyogtam zavarba jőve, mert egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.

-Hívtalak! - vetette a szememre.

-Tényleg? Lenémítottam a telefonom a munkában, biztos úgy maradt...- hazudtam, remélve elhiszi, mindenesetre bólintott egyet.

-Fáradtnak tűnsz! - jegyezte meg és közelebb lépett hozzám. Önkéntelenül húztam össze magamat, mert elég furán méregetett. Lesütöttem a szemeim és nagyon erőlködtem, hogy el ne sírjam magam. Tényleg nagyon ki voltam minden téren, de leginkább érzelmileg.

-Az is vagyok. - sóhajtottam fel és megpróbáltam elslisszolni mellette, de velem együtt mozdult, ezzel elállva az utamat. Hirtelen néztem a szemeibe és nem értettem mi a célja, majd az arcomra rakta a jobb kezét és megsimogatta. Nem bírtam tovább, könnyek gyűltek a szemembe és ki is folytak onnan. Nem szólalt meg, csak másik pracliját is arcomra tette és ujjaival letörölte azokat. Sosem éreztem szerencsétlenebbnek magam, mint abban az időszakban.

-Srácok, kész a va... - jött ki Namsun a konyhából, majd meg is torpant. Jungkook elrántotta kezeit az arcomról, én pedig szipogva törölgettem meg jobban a szemeimet, bár már mindegy volt. - ...csora. - fejezte be mondandóját a nő, hamar rendezve vonásait.
Jungkook el is sprintelt mellőlem, míg Namsun arcán valamiféle elégedett arckifejezés ült. - Menj, mosd meg az arcodat, aztán gyere enni! - simított a hátamra azzal a kedves mosollyal arcán, amit mindig viselt.

Tettem amit mondott. A szobámban lepakoltam, majd a fürdőbe mentem és rendbe szedtem magam. Semmi kedvem nem volt az egészhez. Aludni akartam, mert akkor nem éreztem semmit, de azt sem tudtam pedig tényleg nagyon fáradt voltam már. Mélyeket lélegzetem és kizártam a Jungkook és köztem történteket a fejemből. Nem volt erőm foglalkozni semmivel. Étvágyam sem volt sok, de két napja nem ettem rendesen, ezért tudtam, hogy muszáj lesz letuszkolnom pár falatot a torkomon.

Lementem hát és csendben betotyogtam a konyhába, majd az asztalhoz ültem. Tompa volt a fejem és nem fogtam fel mi is történik körülöttem. Felnéztem a tányéromról és láttam, ahogy a többiek beszélgetnek és nevetgélnek, olyan jól elvoltak. Megint úgy éreztem én nem tartozom oda. Gombóc nőtt a torkomban, ami miatt egy falat sem ment le rajta és ismét csak turkáltam a kajámat. Inkább visszahajtottam a fejemet és nem vettem tudomást hármójukról.

-Jimin, jól vagy? - szakított ki bambulásomból Namsun aggódó hangja. Jungkook is nyugtalan szemeket meresztett felém, sőt, még apa is.

-...Nem igazán. Ha nem baj, akkor inkább a szobámba mennék! - álltam fel az asztaltól, meg sem várva a válaszukat és bizonytalan léptekkel megindultam az emelet felé.

Az ágyamra feküdtem és bágyadtan meredtem a plafonra. Le voltam gyengülve és csak reméltem, hogy nem nyelek be valami vírust, mert olyankor hajlamos voltam rá.

-Minnie, hoztam neked teát! - jött be Jungkook a szobámba. Annyira örültem neki, mégis rettenetesen éreztem magam, mert nem lehettem a közelében. Eszembe jutott a csók, amit loptam tőle, melytől egyből kipirultam és lesütöttem a szemeimet. Olyan szívesen megismételtem volna... Leült az ágyam szélére és felém nyújtotta a bögrét. Erősnek kellett lennem, hogy ki tudjak tartani az elhatározásom mellett. Nagyon erősnek.