Egy meleg fiú története

tizenkettedik

Egy kínosan hosszúra sikeredett ölelkezés után, amit Jungkookkal folytattam le, beléptem a házba, ahol a földszintet a tévé hangja töltötte be. Úgy gondoltam ez jó, mert apa nem hallotta meg, hogy hazamentem, ezt kihasználva pedig felrohantam a szobámba és ismét bezárkóztam. Fájt a lelkemnek, hogy féltem a saját apukámtól és igazából lelkiismeret furdalásom is volt miatta. Sosem ütött meg engem és ha úgy vesszük csúnyát sem mondott nekem soha, mégis megborzongtam a gondolatra, hogy találkozzak vele.

Este hét óra volt már és azt terveztem, miután megtanultam, olvasok egy kicsit, majd lefekszem aludni, de akkor valaki kopogott az ajtómon. Megdermedtem a gondolatra, hogy talán apa az és kész mindennek vége, betelt nála a pohár és ki fog dobni a házból, de egy kedves női hang szólított meg.

-Jimin, Namsun vagyok! Gyere le vacsorázni! - mondta, majd minden elcsendesedett. Gondolkodtam rajta, hogy megtegyem-e és hiába az előző napi eset, mégis váratlanul ért a dolog. Nem akartam, hogy ő, aki foglalkozott velem, megharagudjon, így rávettem magam arra, hogy elhagyjam a szobámat és lekuporodjak ugyanoda, ahol a legutóbb ültem. A nő olyan felszabadultan folytatott beszélgetést apával, mintha nem lenne semmi problémánk és apa is teljesen feloldódott Namsun mellett. Mintha igazi család lettünk volna. Irigyeltem Namsunt, hogy apa vele simán kacarászott és szinte mozogni sem mertem, mert úgy tűnt teljesen megfeledkeztek arról, hogy ott vagyok, én pedig a világért sem rontottam volna el ezt a pillanatot. Apa nevetett. Csillogó szemekkel figyeltem és a könnyeimet nyeldestem vissza, mert hosszú ideje az egyik legszebb pillanat volt az életemben ezt látni és hallani. Persze a másik az Jungkook volt, akivel eltöltöttem aznap pár órát és még ölelkeztünk is. Aznapra túl sok volt a jóból, amihez nem voltam hozzászokva, emiatt pityeredtem el kicsit. Namsun valami nagyon vicces történetet mesélt arról, hogy milyen volt először pálinkát fogyasztania, mikor éppen Magyarországra vezényelte a cég, ahol dolgozott. Olyan váratlanul érte az ital szesz tartalma, hogy vízsugárként köpte azt bele az egyik kollégája arcába. Persze a férfi nem haragudott meg, de érthető okokból kifolyólag, többet nem kínálta a nőt az alkohollal. Annyira mulatságos és jópofa volt, ahogy mesélte, hogy nem bírtam ki és elnevettem magam, de úgy, ahogy talán évek óta nem tettem. Nem tudtam kontrollálni magamat, hanem csak kacagtam, kacagtam és kacagtam, mintha a feszültség így akart volna távozni belőlem. Apró kezemet a szám elé kaptam és kényszerítettem magam, hogy lenyugodjak, ami lassan sikerült is.
Apa és Namsun nagy mosollyal az arcukon figyeltek végig engem. Igen, még apa is mosolygott, rám, mitől íriszeim újra bekönnyeztek, de a röhögéstől eleve nedves pilláimon ez úgysem látszott.

-Bocsánat. - törölgettem a szemeim megszeppenve.

-Aranyos, ahogyan nevetsz! Többször csinálhatnád! - közölte kedvesen Namsun. Nem mertem apára nézni, igazából megszólalni sem, de azért egy halk és kurta köszönöm-öt elmormoltam. A nő folytatta a mesélést, de onnantól mosolygáson kívül mást nem engedtem meg magamnak.
Megint meg voltam invitálva az esti tévénézésre, de újra visszautasítottam. A szobámban elővettem az angol füzetemet és tanulni próbáltam, de a gondolataim ismét nem hagytak békén. Ha éppen nem apára gondoltam és arra, ami a vacsora közben történt, akkor Jungkookra.

Még mindig kételkedtem abban, hogy jó ötlet-e újra barátkoznunk, pláne, hogy én többnek tekintettem őt, de rettenetesen jó volt a közelében lenni. Mintha a mellkasom kevésbé szorított volna, sőt, kevésbé is szorított. Azt gondoltam képes leszek bármit elviselni ami jön, csak vele lehessek. Folyamatosan az az érzés forgott a fejemben, amit a karjai között éreztem. Biztonság. Ez volt az és teljesen elfeledtette velem, mennyire magányos is vagyok. Jinnienek sem sikerült ezt ilyen mértékben kiváltania belőlem. Hiába volt mellettem, egy részem mindig is elhagyatottnak érezte magát, de nem Jungkookkal. Minthogyha a lényem csak neki tartott volna fent egy részt, amit csak ő foglalhatott el és ezt nem akartam elveszíteni. Ha csak annyi is jutott nekem, hogy ismét barátok legyünk, hajlandó voltam elfogadni, bármi áron. Legalábbis akkor ezt gondoltam.