Egy meleg fiú története

hetedik

-Arra gondoltam sétálhatnánk egyet, ha van kedved, aztán ehetnénk valahol. - szólalt meg ő először, miután köszöntünk egymásnak és beállt a kínos csend. Régen sosem volt olyan feszült köztünk a hangulat, ebből is látszott, hogy mennyire nem ismertük már egymást és egy részem nem is akarta újra megismerni, míg a másik énem ácsingózott érte. Ez a két felem pedig folyamatosan harcot vívott egymással, de egyenlőre nem volt győztes, így ott álltam kavargó gondolatokkal, összezavarva és csak azon izgultam, hogy legalább ne őrüljek meg.

Bólintottam egyet, mire meg is indult egy irányba. Nem akartam megszólalni. Még mindig féltem tőle, mert az utóbbi történések arra adtak okot. Közel sem szerettem volna engedni, hiszen ha újra megteszi velem azt, hogy magához édesget, majd elküld, abba belehaltam volna. Az egész helyzet elcseszett volt és esküszöm azt kívántam, hogy minden maradjon úgy, ahogy volt, mert azt már ismertem és tudtam mire számítsak, de ezek szerint Jungkook változtatni akart, csak azt nem tudtam, jó vagy rossz irányban.

-Mesélsz magadról? - törte meg ismét ő a csendet közöttünk.

-Nem tudom mit mondhatnék Jungkook. - sóhajtottam fel. Tényleg semmi kedvem nem volt felesleges köröket futni. Azt gondoltam ő már lemondott rólam és ennek már úgyis lőttek, de nem adta fel.

-Akármit! Tényleg bármit!

-Szerintem már tudod a lényeget, de legyen. - végül vonakodva, de beleegyeztem. - Miután te már nem kértél belőlem, rájöttem, hogy a fiúk vonzanak, de nem volt senkim, akivel megbeszélhettem volna csak apa. Jinnievel is jóban voltam már, de nem ismertem annyira, ezért döntöttem úgy, hogy inkább apának mesélek róla, mert össze voltam zavarodva és szerettem volna tanácsot kérni. Nem tudtam mi történik körülöttem. - meglepően könnyen hagyták el a szavak a számat, ugyanakkor éreztem azt a mázsás súlyt a mellkasomon, amit azóta hordtam magammal. - Apa viszont... Nos ő nem egészen úgy reagált rá, ahogy szerettem volna. Azt mondta ez nem normális dolog és egyszerűen magamra hagyott. Nem beszélt velem, nem érdeklődött felőlem. Megszűnt az apukámnak lenni. Jinnie észrevette, hogy valami nincs rendben és én elmondtam neki mindent. Ő vett a szárnyai alá és segített át az egészen, mert megértett engem, hiszen ő is meleg. - tartottam egy kis szünetet, hogy lenyeljem a könnyeimet. Megint feltépődtek a sebek, amik még be sem gyógyultak rendesen. - Aztán a könyvekbe menekültem, munkát vállaltam, hogy fent tartsam magam, mert ugyan apa nem dobott ki, de ennyi volt, amit tett. Aztán Jinnie is elment, ezért újra egyedül maradtam, bár a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Utána jött az írás, ami sokat segített és annyira megtetszett, hogy most itt tartok, hogy író szeretnék lenni és Szöulba menni egyetemre. - fejeztem be a történetem egy enyhe vállrántással, mintha ezt olyan egyszerű lett volna elmesélni neki, viszont meglepett, tényleg milyen könnyen ment. Talán mert még emlékeztem rá, ki volt ő egykoron a számomra.

Hosszú ideig nem szólalt meg. Valószínűleg emésztgette a hallottakat. Kíváncsi voltam a véleményére és, hogy vele mik történtek, de leginkább arra, kettőnkkel mi történt. Hallani akartam miért taszított el. Többször nyitotta száját beszédre, de mindig visszazárta azt. Aztán meghallottuk, hogy valaki a nevét kiabálja. Egyszerre fordultunk a hang irányába és egy hosszú barna hajú lány szaladt felénk. A barátnője volt az.

Mellénk ért és egyből Jungkook nyakába ugrott. Féltékeny voltam, ó de még mennyire. Azt gondoltam, nekem kellene ezt tennem. Nekem kellene Jungkookhoz tartoznom, az én Kookiemhoz, de ez lehetetlen volt, hiszen az a fiú már nem létezett. Az álomfiúm sem, ha már itt tartunk, mert minduntalan Jungkookot képzeltem magam elé reggel óta és ez bosszantott. Olyan volt, mintha a hősöm is cserben hagyott volna.

-Mit keresel itt Kookie? - kérdezte a lány, én pedig a név hallatán egyből felemeltem a fejemet. Elárultnak éreztem magam. Azt hittem ez az én kiváltságom volt, hogy így szólíthattam, mert mindig utálta ha így hívják, de ezek szerint nem. Vagy csak nagyon szerette a lányt és neki is megengedte. El kellett fogadnom, hogy már ő az, akihez tartozik és nekem semmi közöm hozzá. Jungkook ijedten nézett rám, de én már beletörődtem abba, hogy elvesztettem, ezért csak szomorúan elmosolyodtam.

-Jimin... - szólalt meg a fiú. A lány értetlenül kapkodta a tekintetét köztünk. Sosem láthatott minket együtt és talán a múltunkról sem tudott, ezért elhiszem, hogy rendesen meglepte a dolog, hogy a népszerű Jeon Jungkook, mit keres ott Park Jiminnel, a kívülállóval.

-Azt hiszem nekem már nincs itt keresnivalóm. - mondtam lemondóan és ezzel a kapcsolatunkra is céloztam. Már nem volt keresnivalónk egymás életében. Túl sok dolog történt és túl sok idő telt el. Könnyekkel küzdve indultam el és hagytam ott a párocskát. Úgy éreztem megfulladok és akkor szakadt ki az addigi legnagyobb darab a lelkemből. Olyan volt, mint mikor anyát elvesztettem, mert pontosan ez történt ott, akkor, Jungkookkal is. Kookieval. Végleg elvesztettem őt is. Semmi reményem nem maradt.

-Minnie! - hallottam még egy gyenge hangot mögülem, mire megeredtek a könnyeim. Rohanni kezdtem, megint. Nem tudtam merre megyek, csak el onnan, távol tőle. Nem akartam szembesülni a hiánnyal, nem voltam kész rá. Éppcsak, hogy tudatosult bennem, hogy szeretem őt, erre muszáj elengednem. Jobban fájt mint bármikor.

A temetőben kötöttem ki, de már sötétedett így nem maradhattam sokáig. Muszáj volt elmondanom valakinek, mennyi kín van a lelkemben és milyen rosszul érzem magam, hogy gyötrődök. Nem akartam Jinniet hívni, mert neki az egyetemre kellett fókuszálnia. Ott tartottam, hogy őt is egyre távolabb éreztem magamtól. Azt gondoltam, hogyha állandóan panaszkodok neki, megun és nem keres többet, hogy ő is eldob magától, hisz neki tökéletes élete volt már Szöulban. Nem volt szüksége egy nyűgre a nyakán. Ezt gondoltam annak ellenére, hogy ismertem őt és tudtam, hogy nem ilyen, de nem ment, hogy tisztán gondolkodjak, mert a bánat teljesen ellepte az elmém minden szegletét.

Anya sem tudott megvígasztalni, mert halott volt. Nyolc éve nem volt mellettem és a legnehezebb időket kellett megélnem nélküle. Elértem azt a pontot, hogy a sírjánál, a fűben térdelve könyörögtem neki, hogy jöjjön el értem és vigyen magával. Az volt az első alkalom, hogy ezt kívántam, de nem bírtam tovább. Magányos voltam és senki nem kért belőlem. Mindenki meg volt nélkülem és boldogok voltak, míg én egyedül, temérdek fájdalommal a lelkemben szenvedtem.

Besötétedett. Haza kellett mennem, ahhoz az emberhez, akit egykoron apának hívhattam, de már nem. Akkor már nem tehettem azt, ahogy ő sem tekintett fiának, csak egy undorító kis buzinak. Csendben lopóztam be a házba és szerencsére sikerült észrevétlen maradnom. A szobámban az ágyamra kuporodtam és addig sírtam, amíg el nem aludtam. Erőt kellett gyűjtenem ahhoz, hogy folytassam a harcot.

Vasárnap hasogató fejfájásra ébredtem. Letotyogtam a konyhába, hogy bevegyek egy gyógyszert. Nem tudtam mennyi az idő, ezért apára sem számítottam, aki vasárnaponként mindig sokáig aludt, de most mégis ott ült a konyhában és kávét szürcsölgetve újságot olvasott. Ahogy meglátott, köszönt nekem, de nem viszonoztam. Miért tettem volna? Neki nem számítottam többé, felfogtam.

Levettem egy poharat a szekrényből és vizet engedtem bele, majd kivettem egy fájdalomcsillapítót is, hogy bevegyem. Ahogy ez megvolt, kicsit megszédültem és majdnem elestem, de még időben megkapaszkodtam a konyhapultban. Ki voltam merülve és a rengeteg sírás is nagyon legyengítette a szervezetemet. Apa mellém ugrott és ő is elkapott, de kirántottam a karom a kezéből. Nem akartam, hogy hozzám érjen, aztán még a végén valamit elkapjon tőlem, a kis buzitól.

-Nem félsz? Nem félsz, hogy elkapsz tőlem vamait? - kérdeztem cinikusan tőle. Meglepődött.

-Jimin... - suttogta.

-Hagyj. Megértettem. Nem kérsz belőlem. Nyugodj meg, apa, amint vége a sulinak, lelépek és soha többé nem látsz. Nem kell egy ilyen undórító emberrel többet együtt élned! - fröcsögtem gúnyosan az arcába. Kínszenvedés volt kipréselnem magamból, de akartam, hogy tudja és megnyugodjon. Azt szerettem volna, ha látja a végét a dolognak és tisztában van vele, nem maradok a nyakán.

Visszamentem a szobámba. El akartam terelni a figyelmem egy könyvvel, vagy azzal, hogy írok, de nem ment. Újra és újra az járt a fejemben, ahogy az a lány hívta őt. Kookie. Olyan harag gyúlt bennem, hogy üvöltöttem egyet és legórtam a könyveimet a földre. Lesöpörtem az íróasztalom, majd zokogásban törtem ki, de folytattam a tombolást. Annyira kiborultam, hogy már a külvilágot sem érzékeltem, csak a fájdalomra tudtam figyelni, ami abban a pillanatban a lelkemet próbálta széthasítani.

Köszönöm, hogy elolvastad!💜