Egy meleg fiú története

nyolcadik

Valaki lefogott. Lefogott és nem hagyta, hogy tovább romboljam a környezetemet, de akkora fájdalmat éreztem, hogy nem bírtam leállni. Túl sokáig nyomtam el magamban és amikor kitört belőlem, vitt mindent mint egy hurrikán. Csak az járt a fejemben, hogy mindent elvesztettem és mindenki cserben hagyott. Szinte érthetetlenül motyogtam a levegőbe és fel sem fogtam mit mondok.

-Nem bírom tovább... meg akarok halni. - hüppögtem, de nem gondoltam komolyan, csak elragadott a hév. Sosem akartam meghalni úgy igazán. Élni akartam és rátalálni a boldogságra, vagy inkább, hogy az találjon rám.

-Jimin... - hallottam a fülem mellett egy erőtlen hangot. - Ne mond ezt, kérlek! - szinte egyből kitisztult a fejem, mert apa volt az. Azonnal megfordultam és megöleltem. A dereka körül fontam össze a kezeimet és eleinte egyáltalán nem érdekelt, hogyha nem ölel vissza, nekem szükségem volt rá. Úgy gondoltam talán akkor egyszer kivételt tesz velem és nem tol el magától, mert láthatta, hogy nem igazán vagyok jó passzban, de hosszú ideig nem történt semmi. Összeszorítottam a szemeimet és még jobban hozzá bújtam, mert bármelyik pillanatban ellökhetett magától és ki kellett használnom az alkalmat. Aztán viszonozta. Felemelte a karjait és hátamon összefogta kezeit. Jobban felzokogtam, hiszen az apukám megölelt és ez csodálatos érzés volt. Talán maradt még benne némi szeretet felém.

Sokáig maradtunk úgy, mert kihasználtam a lehetőséget. Már szinte teljesen lenyugodtam és csak szipogtam illetve hüppögve vettem a levegőt, mikor felkarjaimra fogott és eltolt magától. Tudtam, hogy elég volt és nem tűri tovább az érintésemet, ezért azonnal elengedtem és egy lépést hátráltam. Lehajtottam a fejemet, nem akartam, hogy ilyen megtörten lásson engem, ezért nagyon szégyelltem magam.

Nem szólaltunk meg, de nekem ez is jobb volt, minthogy lehordott volna mindenfélének. Apa megfordult és az ajtó felé sétált, de mielőtt kilépett, rám nézett.

-Pakolj össze, addig csinálok ebédet. - mondta és otthagyott. Pár percig még ott álltam ledermedve és emésztgettem mi is történt. Nem hittem el, hogy megtörtént, az apukám enni hívott. Arra célzott, hogy ebédeljek vele. Évek óta nem ettünk együtt és akkor hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, ezt mondta. Felvidított. Annyira, hogy el is felejtkeztem Jungkookról és a barátnőjéről. Kapcsoltam egy kis zenét, persze csak halkan, nehogy zavarja apát, majd nekiláttam összerakni mindent. Alapos munkát végeztem, mert semmi nem volt a helyén, de szerencsére nem okoztam semmilyen kárt, csak rendetlenséget. Egy órán keresztül eltartott a pakolás.

Mikor befejeztem, kicsit félve indultam el a földszint felé. Tartottam tőle, hogy meggondolta magát és elzavar vagy nem is akar velem enni közösen, hanem ő evett, aztán hagyott kint nekem kaját. Megint megkörnyékeztek a rossz gondolatok, ezért meg kellett állnom a lépcső aljánál, mielőtt bementem volna a konyhába. Fel kellett magam készíteni a legrosszabbra. Sajnos a jó dolgok nagyon törékenyek és az a helyzet is olyan volt. Törékeny, mint ahogy minden egyes pillanat az volt apával. Nem akartam újra elrontani mindent, hamár megcsillant a remény, ezért kétszer meg kellett gondolnom mit mondok vagy teszek. Vettem egy mély levegőt és elindultam. A szívem iszonyat gyorsan vert és az ájulás határán voltam.

Beléptem a konyhába és apa ott ült az asztalnál. Két személyre volt terítve, a leves pedig középen gőzölgött. Nem nyúlt hozzá, mintha rám várt volna. Megint bekönnyeztem. Olyan voltam mint egy bőgőmasina, de annyira ki voltak az idegeim, hogy nem tudtam parancsolni az érzelmeimnek és képes voltam mindenen elpityeredni. Ezen akkor is sírtam volna, ha nem vagyok annyira rossz passzban, hiszen három évig nem volt semmi kapcsolatom az apukámmal. Csak egy idegennek tekintett vagy talán még annak sem, most pedig ételt csinált, nekem is és megvárt az evéssel.