Egy meleg fiú története

tizedik

Szerda reggel minden a megszokott módon zajlott, de apa és köztem elég feszült volt a hangulat, így inkább hamarabb léptem le onnan, nehogy valami történjen. A könyvtárba mentem, hogy befejezzem a leckémet, amit előző nap elhanyagoltam a tanfolyam miatt. Jungkook nem igazán volt az agyamban, inkább apa és a barátnője, akikkel este együtt kellett vacsoráznom. Nem tudtam a nő mennyit tud és hogyan viselkedjek majd, de ha azt sem tudta, hogy létezem, akkor valószínűleg mást egyáltalán nem. Nem gondoltam, hogy apa beszélt volna a másságomról, hiszen szégyellt engem amiatt. Végül úgy döntöttem, hogy távolságtartó és csendes leszek, aztán amint lehet elvonulok és kettesben hagyom őket, a tanulásra hivatkozva.

Egész nap szétszórt voltam, de próbáltam kontrollálni magam, elterelni a figyelmem, ami a munkában sikerült is. Jungkook nem volt iskolában, legalább vele nem kellett foglalkoznom. Ahogy viszont közeledett a műszakom vége, megint elöntött az ideg és olyan lassan mentem haza, amilyen lassan csak tudtam. A ház előtt ismét ott állt az az autó. Nem akartam egyből a mély vízbe csöppenni, ezért aznap este is kint álldogáltam egy ideig a ház előtt. Olyan jó lett volna beszélni valakivel, de Jinnie nem igazán adott életjelet magáról, mert sokat készült egy iskolai színdarabra és rengeteg próbája is volt, mást pedig nem hívhattam, vagyis valaki mégis megfordult a fejemben, de mégsem tehettem. Ő már nem volt az életem része és nem tudhattam, hogy egyáltalán érdekelné-e a bajom, bár a napokban ismét zaklatott, de honnan tudtam volna miért teszi? Mégis nagyon ki voltam és egy gyenge pillanatomban rámentem a nevére a névjegyzékemben. Meg volt a száma, mert tizenegyedikben az osztálykirándulás miatt, a tanárnak össze kellett írnom és elmentettem azt a telefonomban, de nem volt biztos, hogy azóta nem változott-e meg. Azonban a telefon kicsöngött és fel is vette.

-Haló? - szólt bele vidáman. Összeszorult a szívem, nem tehettem azt, hogy beleszólok, nem ronthattam el a kedvét. Nem véletlenül döntött úgy kilencedikben, hogy nem akar már többé a barátom lenni és nem akartam ráerőltetni magamat, mégha furán is viselkedett velem abban az időben. - Haló? Szólj már bele, akárki is vagy! - mondta eréjesebben. Nem akartam még lerakni, mert hallani akartam a hangját, valamilyen szinten már ez is elég volt nekem. - Tudod kivel szórakozz! - zsörtölődött és kinyomta a telefont. Elmosolyodtam, mert az emlékeim alapján elképzeltem milyen arcot vághatott. Úgy gondoltam biztos nagyon aranyos lehet összehúzott szemöldökökkel és felpaprikázottan, amit egy névtelen hívás okozott.

Összeszedtem magam és mélyeket lélegezve nyitottam be a házba, az akkori otthonomba. Finom illatok csapták meg az orromat, a gyomrom pedig egyből hatalmasat korgott. Levettem a cipőmet és elraktam, majd a kabátommal is ezt tettem. Szépen lassan végeztem el ezeket, húztam az időt. A szívem a torkomban dobogott, a tenyerem izzadt és görcsölt a gyomrom. Féltem, nem is, rettegtem az egésztől. Így léptem be a konyhába, ahol apa és a barátnője, Namsun is ott voltak. Egyszerre néztek rám és ami rendkívül meglepett, az a nő kedves mosolya volt, amit egyenesen nekem célzott. Nem igazán voltam hozzászokva ehhez, pláne nem otthon és emiatt valahogy az én szám széle is megrándult.

-Szia! Biztosan te vagy Jimin! Én Namsun vagyok! - mutatkozott be egyből és enyhén meghajolt.

-Igen, üdvözlöm. - viszonoztam gesztusát.

-Gyere, már biztosan éhes vagy, csak rád vártunk! - terelt az egyik székhez. Apa ült az asztalfőn, mi pedig a két oldalán helyezkedtünk el, egymással szemben. Meg voltam szeppenve, de sokat segített az a pozitív energia, ami Namsunból áradt. Örültem, hogy apa olyan nőt talált, mert anya is olyan volt, mindig mosolygott és bár szigorú volt néha, nagyon szeretett engem és ezt ki is mutatta. Mindig apa volt az engedékenyebb felém, kivéve ha arról volt szó, hogy meleg vagyok, mert azt nem tudta elfogadni.

-Hány éves is vagy, Jimin? - kérdezte Namsun, miközben szedett nekem a levesből.

-Tizennyolc. - válaszoltam szűkszavúan.

-Ó, akkor már végzős vagy! És mi a terved, tovább tanulsz vagy dolgozni szeretnél már? - jött a következő kérdés. Feszélyezett, hogy apa előtt kell erről beszélnem, mert tudtam, őt a legcsekélyebb mértékben sem érdekli, de a nő elég türelmetlenül és számomra túl izgatottan várta a válaszomat. Nem akartam bunkónak tűnni, ezért vonakodva, de válaszoltam.

-Szeretnék továbbtanulni. - motyogtam, két kanál étel bekapása között.

-Értem. És hol vagy minek, ha szabad tudnom? - kíváncsiskodott tovább.

-Szöulban és koreai szakon, mert író szeretnék lenni. - hadartam el gyorsan és újabbat kanalaztam a finom levesből.

-Azta, ez nagyon jól hangzik! Nem nehéz oda bejutni?

-De igen, viszont az irodalom tanárom szerint nagy esélyem van rá, hogy megkapjam az ösztöndíjat és elmehessek. Éppen ezért érettségiztem le tavaly emelt szinten irodalomból és így koncentrálhatok a felvételire. Most éppen angol nyelvvizsgára készülök. - a nyelvem megeredt és csak mondtam és mondtam, pedig egyáltalán nem akartam, de olyan jó volt valakivel beszélgetni végre. Nekem minden napom magányosan telt és akkor ott volt az a nő, apa barátnője, akit érdekeltem, ezért nem bírtam megállni. Viszont amint feltűnt, mit csinálok, egyből elhallgattam és újra csak egyszavas válaszokat adtam a kérdéseire. Szerintem érezte, hogy valami nincs rendben, de nem szólta meg. Apa mindvégig egy szót sem szólt, úgy nézett ki, mint aki nagyon gondolkodik valamin, én meg csak örültem, hogy nem méreget haragosan, amiért többet beszéltem a kelleténél.

-Hajun drágám, nyugodtan menj be a nappaliba és tévézz egy kicsit, Jimin te pedig segítenél nekem rendet rakni itt? - szólalt meg a vacsora befejeztével Namsun. Tartottam attól, hogy kettesben maradjunk és apán is látszott, hogy nem igazán értékeli az ötletet, de végül különösebb gond nélkül belement.
Én a tányérokat hordtam oda Namsunnak, míg ő mosogatni kezdett és kezdetben nem szólalt meg, aminek örültem. Nem akartam egyből a közepébe kerülni a dolgoknak, de végül csak vége lett a nyugodt hangulatnak.

-Szeret téged, csak nem tudja, hogyan mutassa ki ennyi idő után. - mondta halkan. Meglepődve néztem rá és hirtelen fel sem fogtam mit mondott, de a szívem nagyot dobbant, mikor végre leesett. Szerinte apa szeretett engem, amit én már remélni sem mertem és nem is hittem el igazából, de nem is akartam. - Egyáltalán nem beszélt rólad nekem, én pedig a kapcsolatunk nagy részében külfödön dolgoztam és csak nemrég jöttem vissza, hogy végleg itthon maradjak. Tegnap láttalak először, Jimin. Nagyon kiakadtam, mikor bevallotta, hogy a fia vagy és elmondott mindent a kapcsolatotokról. Összevesztünk, mert szerintem nagyon igazságtalan veled és... Istenem, el sem tudom képzelni mit érezhetsz, Jimin. - kezdett el mesélni nekem, majd a végén a hangja megremegett és a szemei könnybe lábadtak. Fura volt, hogy egy vadidegen ennyire a szívén viseli a sorsomat, de jól esett, nagyon jól. Nem bírtam tovább, megöleltem és én is elpityeredtem. Olyan volt, mintha csak anya lenne itt velem. Simogatni kezdte a hátamat, ettől pedig lassan megnyugodtam, majd elváltunk egymástól és megszeppenve hajtottam le a fejemet. Szégyelltem magamat, hogy sírtam egy idegen előtt és féltem, hogy elmondja apának, aki ezért mérges lesz rám.

-Bocsánat. - motyogtam szipogva.

-Ugyan, semmi baj. Szeretném ha tudnád, hogy én itt vagyok neked Jimin, mégha csak pár órája is ismerjük egymást. Ha szükséged lenne valamire, akkor csak szólj nyugodtan, rendben? - az arcomra tette a kezét és kedvesen megsimogatta azt, mire bólintottam egyet, habár tudtam, hogy nem fogok közeledni felé, mert apa nem örülne neki. - Jól van, akkor most, hogy ezt tisztáztuk, lenne kedved filmet nézni velünk?

-Ha nem baj, inkább a szobámba mennék. - hebegtem még mindig feszengve. Nevetségesnek tartottam a gondolatot, hogy én és apa, meg a barátnője leüljünk együtt, mondjuk egy vígjátékot megnézni.

-Rendben. - mosolyodott el szomorúan. Azért értékeltem a gesztusát, de az én és apám kapcsolatát nem lehetett olyan könnyedén helyre hozni, mint ahogy Namsun gondolta. Szerettem őt, de nagyot csalódtam benne, amiatt, hogy elhagyott engem egy olyan gyenge pillanatomban és nem volt mellettem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Rájöttem, hogy már nem fogok tudni soha úgy tekinteni apára, mint azelőtt, hogy magamra hagyott, mert késő volt és ezt borzalmas érzés volt bevallanom magamnak.

Köszönöm, hogy elolvastad!💜