AMARE - Szerelmes novellák ✔️

Az utolsó vonat

Hajnali kettőkor megy az utolsó vonat... addig van csak időm. Addig van csak időm itt ülni vele. Aztán elmegy és nem látjuk egymást egész nyáron. Abigail, aki most a csillagokat nézi csöndben. Nagy, barna szemében visszatükröződik az égbolt. Ő is érzi, hogy nemsokára mennem kell.
Egész nap együtt voltunk. Együtt reggeliztünk és aztán moziba is elvittem. Este pedig a vidámparkban voltunk. Most pedig itt ülünk a pályaudvartól nem messze egy parkban. Hoztam pokrócot, amire leülhettünk. A lány viszont fázott és nem is csodáltam. Így hajnali egy óra felé már tényleg lehűlt az idő. A nappali forróságot, már sehol sem lehetett érezni, ezért odaadtam neki a pulcsimat.
Egész nap nevettünk és szinte el is felejtettem, hogy elmegy. Ám, ahogy közeledett a búcsú ideje, egyre nagyobb súllyal nehezedett a vállamra a bánat.
Nemrég kezdtünk el igazán beszélgetni. Egy hónapja, amikor a suliban beosztottak minket egy projekthez, de azóta teljesen megváltozott az életem. Azóta nem lehetett minket szétválasztani. Aztán tessék... amikor sikerül, akkor bő két hónapra. Na nem mintha történt volna köztünk bármi is. Csak barátok vagyunk, egyelőre és ezért is félek attól, hogy elmegy. Lehet, hogy most mindketten benne vagyunk ebben a dologban, de mi lesz szeptemberben? Mi lesz ha történik közben valami?
Ezt felvetettem Abigailnek is, de azt mondta csak túl aggódom a dolgot és hülye vagyok. És ahogy most itt ülünk és őt nézem érzem rajta, hogy ő is fél. Most fogta fel, hogy mennyi is az az idő, amíg távol lesz.
A térdét felhúzta és átkulcsolta a lábát a karjaival. A pulcsim csak a hátát takarja és hosszú, egyenes haja kicsit kócosan hullik le rajta. Megérzi, hogy figyelem és rám emeli a tekintetét. Biztosan érzi, hogy nem akarom elengedni. Hogy nem akarom, hogy vége legyen ennek a pillanatnak, ahogy ő sem. Nyugtatás képpen egy apró mosolyt küld felém.
-Lassan haza kell mennem - mondja halkan, de a szavai ordítanak hozzám. Nem veszem el róla a pillantásom, a szemét nézem, ami a mosolya ellenére is szomorúan csillog.
-Tudom - felelem szűkszavúan. A tekintetem a szájára kúszik, de egyből vissza is pattan a szemére. Féloldalas mosoly ül ki az arcomra, ahogy észreveszem, hogy ő is lepillantott. Most vagy soha! Egyik kezemmel megfogom az arcát és magamhoz húzom. Nem ellenkezik, jön magától. A kezeit a vállamra teszi, másik kezemmel pedig átfogom a derekát és az ajkaink félúton találkoznak. Tudjuk, hogy ez a búcsú. Ez az utolsó pillanat, amíg így ketten vagyunk és ki is használjuk. Aztán haza kísérem, ahol már a szülei minden lépésemet figyelni fogják az ablakból, ahonnan azt hiszik nem látjuk őket.
A szája édes és valami megmozdul bennem. Annyira tökéletes ez a pillanat és mégis mennyire szomorú. Hiszen mégiscsak megtaláltam a másik felemet, de el is választják tőlem, amint megkaptam. Az idő eltűnik és nem is foglalkozunk vele egészen addig, amíg a telefonján meg nem szólal az időzítő, miszerint mennünk kell. Ajkaink elválnak és összetámasztjuk a homlokunkat.
-Sietek vissza! Figyeld meg hamar el fog telni ez a hónap - nyugtat és neki igazából el is hiszem. Elmosolyodom és még egy gyors szájra csókot kap, aztán felállok és őt is felsegítem. Összeszedem a cuccainkat és kézen fogva indulunk hazafelé. A házuk előtt már csak ölelkezünk.
-Gyere haza hamar és vigyázz magadra - súgom neki és elégedetten konstatálom, hogy beleborzong. Bármennyire is szeretném még egyszer megcsókolni nem tehetem. Az anyukája az ablakból figyel. Aztán elválunk és megszorítom a kezét. Erre a röpke időre mindketten a boldogságra koncentrálunk és egy őszinte mosollyal köszönünk el. Aztán a pályaudvarra megyek és épp csak elérem az utolsó vonatot.

Ha tetszett, kövess be instagramon ( carmenwrites_ ) és olvasd el a többi történetemet is!
Szép napot!