[Név]-nak-nek hívnak. 7 éves vagyok ég Kageyama Tobio a legjobb barátom. Szinte mintha testvérek lennénk annyira szeretjük egymást. Egyik nap az iskolában megtámadott egy hatalmas debella. - Hagyj békén! -rugkapálóztam mert az a dinka felemelt - engedj el!
- Majd csak miután jól bevertem a képed! - vitte magasba az öklét egy ütésre. És ekkor hirtelen negjelent Tobio-chan és ellátta a baját. - ha megégyszer [Név]-chan közelébe mész nagy gondok lesznek.
- Értettem! - és ezzel elfutott.
- Jól vagy, [Név]-chan? - lépett közelebb s megsimogatta a buksimat. -mi történt?
- Hát, nem engedtem meg neki hogy velünk bújócskázzon…- kezdett el könny gyűlni a szemeimbe. Nagyon megijedtem az előbb történtek miatt.
- Miért nem engedted? - kérdezte csodálkozva.
- Mert ő… mindig… olyan durván játszik. - ekkor elszakadt nálam a cérna. Kibőgtem az egész lelkemet. Nagyon féltem hogy mi lesz ha nekem támad újra? Vagy ha meg is üt? Ezek a kérdések jártak a fejemben.
- Ahj, te. - letörölte a forró könnyeket az arcomról - Ne aggódj. Ha bárki bántani akarna téged én ott leszek és nem fogom hagyni. Jó? - kérdezte mosolyogva.
- Ühüm… - bólogattam még mindig szomorúan. Ekkor hirtelen megláttuk az anyukánkat és odarohantunk hozzájuk.
- Anyaa!! - kiáltottuk mind a ketten.
- [Név], miért pirosak a szemeid? - vizsgálta meg anyukám zavarodottan.
- Az egyik nagyobb debella megtámadott, de Tobio-chan megmentett. - vigyorogtam. Anyukám legguggolt Kageyamahoz. - köszönöm, hogy vigyázol a lányomra Kageyama-kun.
- Semmiség, örömmel teszem. És egyébként akkor örülök amikor [Név] boldog szóval mindent megteszek, hogy mosolyogni lássam. - mosolyodott el a mondat végére.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Köszönöm Kageyama-kun. Elindultunk hazafele. Az út során rengeteget beszélgettünk Tobio-channal.
- Szerinted ki nyerné a harcot egy dinoszaurusz vagy egy óriás krokodil? - kérdeztem tőle.
- Én nyerném - válaszolta büszkén - mert én vagyok a legerősebb. - húzta fel a póló ujját, hogy megmutassa a bicepszeit.
- Aha, volt mégegy ezért egyenlőre nem tudtuk eldönteni melyik legyen. De sikeresen kiválasztottuk, szóval holnap megyünk is. - válaszolta a nő. Próbáltam hallgatózni-
- Hé [Név], hallod amit mondok? - kérdezte a fekete hajú a kezét az arcom előtt rázva.
- Azt mondtam, hogy megkérem anyát hogy holnap suli után vigyen el a játszótérre. Gondoltam neked is lenne kedved. Akarsz jönni?
- Aha! - ugrándoztam örömömben. Haza érkeztünk. Szomszédok voltunk, így mindig láttuk egymást.
- Akkor holnap [Név]-chan! - mosolygott, s belépett a házukba.
- Igen! Majd reggel megint menjünk együtt! - intettem neki, majd én is bementem. És azóta a nap óta nem is láttam őt többé…
9 év múlva
Éppen ebéd szünet volt, s a barátnőimmel kisorsoltuk, hogy ki menjen le a büfébe ennivalót venni. Sajnos… én vesztettem. De amúgy, ki más?! Még imádkozok is hogy ne, de csak azért IS! Elmondta mindenki hogy mire vágyott, én pedig állhattam be a több ezer diákkal ellátott büféhez. 16 perc múlva végre sorra kerültem. Megvásároltam mindent és egy fehér szatyorral távoztam a helyszínről. Séta közben egy reccsenésre lettem figyelmes. Mire felfogtam mi történik, addigra az összes finomság a földön volt. - Na szuper… most vihetem ölben. - motyogtam, majd leguggoltam s elkezdtem összekapkodni. Tele volt a kezem így az utolsót nem igazán tudtam felvenni. Ekkor hirtelen megkáttam egy fekete hajú fiút, aki lehajolt és odaadta az utolsó ételt ami a földön maradt. - Tessék. - mosolygott, majd elsétált.
