Haikyuu X Reader

Kageyama x reader 2. rész

Ebben a pillanatban eszembe jutottak a régi emlékek. - Tobio-chan…- suttogtam magam elé. Újra itt volt előttem. 9 éve végre újra találkoztam vele. Megfordultam. - Tobi-

- Ennoshita! - kiabált oda egy srác mire a fekete hajú megfordult és felé intett. - pfuh basszus ez nem is ő… úristen mi lett volna ha ő lett volna az. - nevettem el magam, mire megfordultam megint belém jöttek. - Na bazd… - durcás fejjel néztem magam elé. Egy egy fejjel magasabb fekete hajú kék szemű srác állt előttem. Komoly tekintete megrémísztett. - Bocsánat… - mondta, majd elsétált mellettem. A hangja… mint Tobio-channak… A kajákkal a kezemben lassan elbaktattam a termembe.

- [Nééév], mi tartott ennyi ideig? - kérdezte elhúzva nevemet a barátnőm.

- Bocsi, csak… néhányan belém jöttek. - kértem elnézést majd letettem a kajákat az asztalomra.

- Melyik barom volt?! Kitekerem a nyakát! - emelte kezét ökölbe [L/b].

- Haha! Nem kell, inkább együnk. - elfogyasztottuk az ételeket.
Vége volt a napnak. Kifele indultam a suliból, a papucsomat átvettem az utcai cipőmre.
Az út nagy részében telefonoztam, majd felpillantottam egy pillanatra magam elé. Ott sétált Tobio-chan. - Teee! - felkiáltottam véletlenül.
Megállt, s megfordult. - Ezt ilyen hangosan mondtam volna?! - mit keres itt? Merre megy? Megfordult, majd elindult felém.

- Mit akarsz? - kérdezte. Ott álltam elképedve. Az arca… a hangja. Az alakja… egyáltalán nem olyan mint ahogy emlékeztem. Régen egy kicsivel volt magasabb… mostanra már egy egész fejjel.

- Emlékszel rám…? - kérdeztem halkan. Nagyon izgultam, hogy vajon emlékszik? Vagy teljesen elfelejtett?

- Igen. Emlékszem. Barátok voltunk. - jelentette ki.

- Igen… - mosolyodtam el.

- De az régen volt.

- … - mit mondott? - Tessék?

- Figyelj, régebben nagyon jóban voltunk de azóta… eltelt 9 év és eltávolodtunk egymástól. - fordította el a tekintetét - nem akarlak megbántani, csak úgy mondom!

- Ohh… értem. De várj… ma mit csináltál a sulinkban?

- Én is oda járok.

- De akkor eddig miért nem láttalak?

- Mert a termemben voltam. Csak az innivalós autómatához mentem le.

- Ahh, értem… - nagyon szomorú voltam. Mi az hogy eltávolodtunk egymástól? Pedig sokáig barátok voltunk, és mégis… mi késztette őt arra, hogy csak úgy eldobjon magától? A barátságunknak igazi aranyfonalai voltak.

- Akarsz velem jönni haza? - kérdezte.

- De nem is ugyanott lakunk.

- A melletted lévő utcában lakok.

- Ja… - elindultunk egymás mellett. Sorra jöttek a jobbnál jobb emlékek az eszembe. - Emlékszel mikor alsóban kézenfogva mentünk suliba? Ki kéne próbálni megint. - nevettem el magam, s Tobio-chanra néztem. Láttam hogy elpirult.

- I-igen emlékszem! Na és? Ne gondold, hogy meg fog történni mégegyszer! Utállak! - gyorsított hatalmas léptein.

- Mi az hogy utál? Semmi rossz szót sem szóltam!

Hazaértem és bementem a házba. - Megjöttem… - léptem be bánatosan.

- Szia kicsim! Milyen volt a napod?

- Semmilyen. Anya… emlékszel még Tobio-chanra?

- Igen, és arra is hogy mennyire jó barátok voltatok.

- De csak voltunk...

Fordult meg hirtelen. - Hogy érted ezt? - jött hozzám közelebb.

- Ma bejelentette hogy ,,eltávolodtunk egymástól,,. - utánoztam Tobio-chan hangját.

- Hol?

- Ma suli után jöttem haza és akkor mondta. - elkezdett a könnyem levándorolni az arconról, és a dühtől is piros voltam. Gyorsan letöröltem. - Na mindegy… megyek a szobámba tanulni, rendben? - elindultam bánatosan.

- Rendben… - ment anyukám is a saját dolgát intézni.
A szobámban aludtam pár órát, kimentem vacsorázni aztán szomorúan elaludtam.
Reggel szintén szomorúan keltem. Ennyire még senki más nem bántott meg. Ezzel egy hatalmas kést döfött a szívembe. Elindultam, s a kerítés mögött egy ismerős fekete hajú fiút ismertem fel.

- Yo. - rámnézett a szeme sarkából.

- Mit csinálsz itt? - kérdeztem csodálkozva.

- Mi…? Ja, csak téged várlak. - láttam, hogy egy picit elpirult.

- Értem… - néztem a lábamat. Mi mást mondhattam volna annak a fiúnak aki tegnap bejelentette, hogy már nem kedvel?

- Öhm, nézd… akarsz együtt menni suliba? - Kérdezte még mindig oldalra pillantva.

- Jól hallottam amit mondott? Vagy csak álmodom? - feltűnés nélkül bele csíptem a combomba. - I-igen! Persze. - vigyorodtam el de nagyon. Mellé rohantam, s elkezdtünk együtt sétálni. - Hihihi!

- M-minek örülsz ennyire? Idióta… - síri csend borult közénk egy kis időre, de ő ezt gyorsan félbe szakította. - Figyelj… a tegnapi… én… sajnálom. Amikor mentél haza mérges voltál rám, igaz?

- Igen…

- Gondoltam… és beismerem… hogy, szomorú voltam azért mert sírtál. Egyáltalán nem tudtam lehunyni a szememet alvásnál.
Ránéztem.  Hirtelen megállt amitől én is reflexből megálltam.

- R-rendben? Tegnap amikor azt mondtam, hogy utállak azt nem úgy értettem. Nem tudtam hogy mit csinálok… é-és az csak úgy hirtelen kicsúszott.
Ennek hallatára elnevettem magam.

- Most miért nevetsz? - látszott az arcán hogy zavarban van és ideges.
Lassan közelebb hajolt hozzám és megfogta a kezem. Egy kicsit megijedtem ezért kihúztam a kezemet az övéből.

- MIÉRT  RÁZOL LE ENGEM, BUNKÓ?! TE MONDTAS TEGNAP, HOGY EZT AKAROD CSINÁLNI!
Annyira megijesztett hogy egy kicsit hátrálltam tőle. - OI, NE HAGYJ ITT!

- Huh? Mert félsz hogy az emberek ezt látják? Zavarban vagy? - direkt cukkoltam.

- FRANCOKAT! BOSSZANTÓ VAGY! - jött hozzám közelebb, s megragadta a kezemet. - ki a fenét érdekli az, hogy az emberek hogy néznek ránk?! Azt gondoltam, hogy csinálni szeretnéd! - láttam az arcán, hogy kezd lenyugodni. - Nem tudok sokat az ilyen dolgokról… de elhatároztam, hogy minden kívánságodat valóra váltom. Úgyhogy fogd be és fogd meg a kezem, idióta.
Bátortalanul megfogtam és rápillantottam férfias arcára.
- Jó. Menjünk. - lassú léptekkel sétáltunk a suliba. Úgy mosolyogtam mint egy 6 éves a szülinapi buliján.
- Tch. Hagyd abba ezt a vigyorgást. Ha nem, akkor a végén én is ilyen hülye arcot fogok vágni.

Reméljük tetszett és élvezitek ezeket olvasni😂 lehet bnha x readereket kérni nagy boldogsággal fogjuk megírni😁 köszönjük hogy elolvastátok❤❤❤