Somebody that I used to Know |Miya Atsumu Fanfiction - Befejezett|

five

1 hét. Ennyi időt leszünk itt. Ez idő alatt kell elérnem, hogy ne fussak össze Atsumuval. Ami nem lesz könnyű, főleg, hogy egy csarnokban vagyunk velük, és mivel a fiúkkal jöttem, hogy kísérjem és segítsem őket, ezért mennem kellett velük. Kötelességemnek éreztem, és Kiyokonak is megígértem. Legyen akármennyire is nehéz, számomra a csapat az első.

A szobában szerencsére nem volt ott Akane, így egyedül tudtam maradni a gondolataimmal. Szinte fel sem tudom fogni, hogy ő újra itt van, és megjelent az életemben. És úgy tesz, mintha semmi se történt volna. Semmi. Mintha két idegen lennénk, akik soha nem ismerték egymást.
A laptopomat előhalásztam, majd elindítottam. Egy sorozatot indítottam el, hogy addig is ne a valóságra gondoljak, és ne essek ismét abba a gödörbe, amibe kerültem, amikor Atsumu elment. Nehéz volt jelenleg, de voltam annyira erős, hogy ne ejtsek miatta egy könnycseppet sem. A régi énem már rég bőgve rohant volna Tetsuhoz, de most nem ezt tettem. Megváltoztam. Erősebb lettem. Nem fogom hagyni, hogy a sírás ennyire irányítson, és megpróbálom elterelni a figyelmemet, és nem arra gondolni, ami fájdalmat okozhat.

Nem tudtam mennyi az idő. 1 óra felé írtam Akanenak, hogy sorozatot nézek a szobában, mire ő visszaírta, hogy hazament pár dologért a bátyjával, szóval majd csak estére jönnek vissza, vagy másnap reggel. Ezt nem tudja még pontosan, de majd megfogja nekem írni. Itt élnek Tokióban, szóval nekik könnyű hazajárkálni. Jut eszembe. A nagyszüleimhez én is elmehetnék, de jelenleg most nem ezért vagyok itt. Ha vége lesz a tábornak, hazamegyek, és majd visszajövök meglátogatni őket.
Amikor végignéztem a sorozatomnak a fent lévő részeit, már sötét volt. A laptopomon lévő órára pillantottam, amin a 20:56 állt. Jóságos isten! Ennyire elmerültem volna? És a telefonomat se néztem meg órákig.
Ahogy feloldottam a képernyőt, megbombáztak az üzenetek. Tobio írt, hogy mit csinálok, és mikor érek rá. Tetsu írt, hogy elintézte Yamamoto-kunt, és ha van kedvem akkor menjek vele beszélgetni, vagy csak lógjunk együtt. Akana is írt, hogy holnap reggel fognak majd visszajönni. Szóval ma este egyedül alszom. Már ha alszom. Hiszen ez a tábor olyan, mint valami kirándulás félig. És jól tudjuk, hogy a kirándulásokon nincs alvás. Nagyon nincs alvás.

Visszaírtam mindenkinek. Viszont egy valamit furcsálltam. Koutaro nem írt még rám, szóval Tetsu nem szólt neki, és bűntudatom is van, hogy nem kerestem meg őt. Csak pont akkor futottam össze Atsumuval, és teljesen kiment a fejemből. Viszont elmegyek megkeresni őt. Látni akarom őt is. Hiszen hiányzik. Nagyon.
Összekapartam magam, majd felvettem egy pulcsit, és írtam Tetsunak, hogy merre vannak. Ő percek elteltével írta, hogy a medencénél, Hinataval, Tsukishimaval, Levvel, Kindaichival, Noyaval, Tanakaval, és Sugaval. Valamint azt is írta, hogy azonnal menjek oda, mert beszélni akar velem. A torkomban gombóc keletkezett, és nem értettem, hogy miről akar velem beszélni. De volt egy sejtésem. Tetsu és Koutaro tudták, hogy Atsumu hogyan néz ki, és nem igen változott, max csak idősebb lett, de ugyanabban a verzióban. És biztos vagyok benne, hogy látták is. És abban is, hogy legszívesebben a vízbe fojtanák. Jelenleg én is.

A telefonomat a zsebembe süllyesztettem, majd kiléptem a folyosóra. Csendes volt, és csak a kisebb lámpák égtek, melyek hangulatossá tették a szállást. Ahogy haladtam lefelé, köszöntem pár Seijoh-s srácnak, s így léptem ki az esti, meleg levegőre. Meleg volt, de azért a pulcsi elkellett. Komótos léptekkel haladtam a medence felé, ahonnan hangokat hallottam. Így ment ez. Mindenkinek megvolt az adott társasága, és az is, hogy melyik csapattal van jóban, így eleve megvoltak a kis klikkesedések.
A csarnokok mögött elhaladva egyre hangosabban hallottam Tetsu tipikus nevetését, és valahogy egyre jobban lett úrrá a számban az a tipikus keserű íz. Gondolkodás nélkül vettem elő a telefonomat, majd léptem fel Facebookra. Ezt követően bepötyögtem Atsumu nevét. És ott volt. Az első találatnál már ott volt.