Somebody that I used to Know |Miya Atsumu Fanfiction - Befejezett|

eighteen

A fiúk velem voltak sokáig, és miután elmentek, én aludtam egy keveset. Viszont ebből a mély álmomból egy hangosan kopogás keltett fel. Álmosan és kedvtelenül csoszogtam az ajtóhoz, majd nyitottam ki, az álmosság pedig egyből kiment a fejemből.

  - Mi a fenét keresel te itt? - néztem az előttem álló fiúra hitetlenül.

  - Beszéljük meg, kérlek.

  - Mégis mit kéne ezen megbeszélni? Átvertél, hazudtál nekem, és becsaptál. Iszonyatosan nagyot csalódtam benned. Ezek után még mit akarsz? Nem fogok veled megbocsájtani, se összejönni, se kedves lenni - szóltam hűvösen.

  - Csak hallgass meg. Tényleg van egy barátnőm, aki várt volna otthon. De amint megláttalak téged, előtörtek az emlékek, és az érzések. Én nem akartam, hogy így legyen vége, de túlságosan is felpezsdült bennem azaz érzés, ami régen. Veled akartam lenni. És Nana ma felhívott, mert valaki elmondta neki, hogy itt mi a helyzet. És elmondtam neki a telefonba, hogy nagyon sajnálom, de én téged szeretlek, [Név]. Persze elküldött a fenébe, és szörnyen is érzem magamat, amiért ezt tettem vele, és veled. De tényleg szeretnék veled lenni.

  - Nem érdekel. Soha többet nem fogok benned megbízni, és nem is akarok veled beszélni. Ocsmányul viselkedtél velem. És érted, még azt ígérted, hogy nem fogsz megbántani, és csalódást okozni. Ezt ígérted. Nem?

  - De.. - szólt halkan.

  - Akkor meg? Hogy bízzon meg benned az ember? Sehogy. És ezt be is bizonyítottad, Atsumu.

  - Tudod mennyire jól éreztem magam veled? Csak adj még egy esélyt!

  - Már adtam neked! De te nem használtad ki. Tudod mennyire megalázva érzem magamat miattad? - vontam kérdőre - Ismét fájdalmat okoztál, és ez most rosszabb volt, mint a két éve történt eset. Vállig állítottad a barátaimnak, hogy vigyázol rám, és minden rendben lesz. De nem. Mert te nem olyan ember vagy. Igaza volt Koutaronak. Megváltoztál. De nem a jó irányba.

  - Nagyon szépen kérlek - szólt könyörgő hangon - Én sajnálom, iszonyatosan! De tényleg veled szeretnék lenni - fogta meg a kezemet, de én elrántottam.

  - Ne érj hozzám. Hányingerem van tőled - néztem rá undorodva - Utállak, Atsumu. Komolyan utállak.

  - Kérlek, [Név] - szorította össze az ajkát.

  - Nem hallottad? Hagyd békén, nem akar veled beszélni - sétált felénk Tetsu.

  - Ezt vele szeretném megbeszélni - szólt halkan Atsumu, és némileg összehúzta magát. Félt Tetsutól, de nem is csodálom.

  - De én nem akarom - néztem rá határozottan, és fájó szívvel.

  - Menj el - lépett elé Tetsu - Ha tényleg fontos neked, akkor békén hagyod - szólt rá nyugodtan, mégis tekintélyparancsoló volt a hangja. 

Atsumi mondani akart valamit, de egy hang se jött ki a torkon. Csak szó nélkül nézett rám, majd elment. Ott hagyott minket. 

  - Beszélhetünk? - nézett le rám.

  - Igen. Veled beszélek - szóltam kedvtelenül, majd Tetsu bejött velem a szobába, és leültünk az ágyamra.

  - Nem tudom, hogy hol kezdjem - kezdte el piszkálni a takarót.

  - Annyi minden történt ma, hogy egyszerűen semmit se fogok fel, szóval mindegy, ahogy tudod.. - vontam vállat - Mióta tart?

  - 5-6 éve.

  - Az sok, Tetsu...

  - Tudom - szólt halkan - Mikor kicsik voltunk, és mindig megvédtelek téged mindentől, egyszerűen úgy gondoltam, hogy mikor nagyobb leszek, akkor is ezt kell tennem. De jött Atsumu, aki fájdalmat okozott, és nem tudtam segíteni. Elköltöztetek, és messze voltál, aztán most jött ez az egész. Annyira bűntudatom van, amiért nem tudtalak megvédeni téged.

  - De miért?

  - Mert azt akartam, hogy mosolyogj. Az se érdekel, hogy azzal a hülye gyerekkel vagy. Nekem az volt a fontos, hogy mosolyogni lássalak. Viszont rossz volt. Rossz volt látni, hogy tőle kaptad az első csókodat, belé voltál először szerelmes. És még azután is így éreztél, miután elment. Pedig ott voltam, én. Én ott voltam mindig, nem úgy, mint ő. És mindig is szerettem volna, hogyha viszonozd az érzéseimet, de tudtam, hogy soha nem lesz erre lehetőség. Így nem is mondtam el neked, mert nem akartam, hogy kettőnk barátsága megromoljon.

  - Nem fog, Tetsu. Nem fog - néztem mélyen a szemébe - Én nem akarlak elveszíteni téged, csupán ezek után nem tudom, hogy miképp álljak hozzád.

  - Ugyanúgy. Ne legyen máshogy, mert akkor minden megváltozik - vezette tekintetét az enyémbe - Nekem jó így is, ahogy eddig volt.

  - De nem lesz rossz?

  - Évek óta ebben élek. Nekem ez így jó. Jobb lenne ha viszonoznád, de nekem így is jó.

  - De én rosszul fogom érezni magam emiatt..

  - Ne érezd - húzott magához, majd szorosan megölelt, és arcát a hajamba fúrta - Mindig itt leszek neked, szeress bárhogyan - adott puszit a fejemre.

Könnyezve vezettem át a hóna alatt a karjaimat, majd közel vontam magamhoz őt. A tábor óta most először tudatosult benne, hogy mennyire is hiányzott Tetsu. A meleg ölelése, a nyugtató szavai, a törődő oldala. Egyszerűen minden, ami ő. Hiányzott, hogy nem beszéltünk annyit Atsumu miatt, és fájt, amikor összevesztünk Atsumu miatt. Jobban fájt, mint az, amit Atsumu tett. És most, azért folytak a könnyek a szememből, mert rájöttem, hogy mennyit is jelent nekem, és hogy mennyire is szeretek vele lenni.