Somebody that I used to Know |Miya Atsumu Fanfiction - Befejezett|

six

Másnap reggel Tetsu már nem volt ott velem, így egyedül ébredtem. 07:14 volt, szóval összekellett magam szednem ahhoz, hogy időben eltudjak menni reggelizni. Gyorsan felvettem egy kényelmes ruhát, és megigazítottam a hajamat. Ahogy kiléptem a fürdőszobából, kopogtak, és be is nyitottak egyből. Az ajtón Tobio dugta be kócos kis fejét, miközben fekete Karasunos melegítőszettet viselt. 

  - Jó reggelt - néztem rá fáradtan.

  - Neked is. Jössz velünk reggelizni? - csukta be maga után az ajtót.

  - Megyek, megyek! - néztem rá sietősen - Sajnálom, hogy miattam nem mentél még. 

  - Mindenki elment már, csak én maradtam Hinataval. Megbeszéltük, hogy megvárunk, csak ő előrement, amikor átjöttem. 

  - Köszönöm - néztem felé hálásan, miközben a cipőmet húztam.

  - Mondd csak... - lépett elém, majd lenézett rám - Tegnap mi történt? Összefutottam Kuroo-sannal, de ő csak összevissza beszélt. 

  - Nagyon hosszú, igazából, hiszen az elejétől kéne mesélnem. De tegnap összefutottam Atsumuval, és beszélgettünk.

  - Miya-sannal? - szeppent meg Tobio - Normális volt veled?

  - Igen - álltam fel, miután sikeresen felhúztam a cipőmet - Az volt.

  - Akkor jó - sóhajtott Tobio, majd kifelé indult az ajtón.

A szobánkat végül elhagytuk, és lefelé igyekeztünk. A második emeltre érve ismerős hangot hallottam.

  - Nem, nem ő vagyok. Összekeversz vele. Ő az ikertestvérem - szólt idegesebben Osamu.

Megálltam a lépcsőfordulóban, Tobio pedig ugyanígy tett. A folyosón rajtunk kívül Osamu és Lev álltak.

  - Mi? Komolyan?! Sajnálom, sajnálom! - szabadkozott az elsős fiú, mire Osamu csak egy nagyot sóhajtott.

Tobiot látszólag ez nem igen érdekelte, így tovább haladt lefelé, én pedig követtem őt. Hamar az étkezőbe értünk, ahol meg is találtuk azt az asztalt, ami a mi iskolánknak volt kitéve. Köszöntünk a többieknek, majd beálltunk a sorba, és kikaptuk a fergeteges müzlinket, ami a  reggelit szolgálta. 

  - Én ezzel nem fogok jóllakni - sóhajtottam ahogy leültem az asztalhoz Yamaguchi mellé. Mellettem Tobio foglalt helyet.

  - Van zabkásám fent - nézett rám legjobb barátom.

  - De az is ilyen proteines, és egészséges kaja, amivel én biztos, hogy nem fogok jóllakni. Mindegy, hoztam magammal némi kaját, szóval majd eszek azokból - vontam végül vállat.

Az asztalnál csend volt, és mindenkin láttam a fáradságot. Kíváncsi vagyok, hogy mikor mentek aludni.
  A reggeli szótlanul telt, és amikor végeztünk, Tobioval közösen hagytuk el az étkezőt.

  - 1 óra múlva kezdődik a legelső edzés - néztem a telefonomra - Addig mit szeretnél csinálni? 

  - Bemelegítek szerintem. Átöltözök, és nyújtok. A legelső alkalommal külön leszünk. Minden rendben lesz?

  - Persze, minden - néztem rá mosolyogva - Ott lesznek Noyaék, és csak a meccset fogom nézni, és segítek nekik ha kell. A többi meccsen, amikor csapatosan leszünk, akkor szintén.

  - És Miya-san?

  - Hát...nem tudom, hogy őszinte legyek. Szeretnék majd beszélgetni vele, de tudom, hogy Tetsu ennek nem örülne.

  - Miért?

  - Tudod... - kezdtem volna bele, de valaki félbeszakított.

  - Végre megvagy! - sétált elém Koutaro - Tegnap este jól eltűntél Kurooval együtt.

  - Fáradtak voltunk, és elmentünk aludni - néztem fel a szürke hajú fiúra. 

  - Igazából nem maradtatok le sok mindenről. A Karasunos srácok kidőltek a medencénél, és olyan szinten bealudtak, hogy semmit se tudtam velük csinálni. Szólnom kellett Daichinak, és az edzőtöknek, hogy segítsenek felvinni őket. Az edzőtök kettő rávágott Tanakara, de akkor sem kelt fel - nevetett.

  - Mi a franc.. - fojtottam vissza a nevetésem.

  - Én ekkor hol voltam? - nézett le rám Tobio.

  - Te is bealudtál, de szerencsére Daichi elvitt téged - nevettem el magam.

  - Hazudsz - rezzent össze a fiú.

  - Én ugyan nem - paskoltam meg a vállát - Várod már a meccseket, és az edzést? - néztem fel Koutarora.

  - De még mennyire! És szerencsére veletek vagyunk egy csarnokban is, amikor a csapatos meccsek vannak. Már nagyon várom! - mosolygott.

Egészen addig, amíg nem kezdődtek az évfolyamonkénti edzések, kint beszélgettünk hárman. Tobio és Koutaro egész jól megtalálták a közös hangot, aminek nagyon örültem. Ahogy viszont 9-et ütött az óra, elsiettünk a saját csarnokainkba. Az én csapatomból én voltam az első aki odaért, és le is ültem a számunkra kijelölt helyre.

  - Jó reggelt - jelent meg előttem Atsumu, majd leült a mellettem lévő helyre.

  - Szia - szóltam halkan, majd felnéztem a barna szemébe.

  - Milyen a tábor első reggele?

  - Őszintén? Hulla fáradt vagyok, és a kaja se volt a leglaktatóbb reggel. A müzlivel ki lakik jól, de most komolyan?

  - Asszem most nagyon szerencsés vagy - szólt, miközben kutakodni kezdett a zsebében - Magamnak hoztam, de nem vagyok annyira éhes, és ahogy látom, te igen.

Atsumu kiszedett egy KitKat-os csokit a zsebéből, mire felcsillant a szemem.

  - De ez a tiéd. Nem fogadhatom el. 

  - Nekem tényleg nem kell, és tudom, hogy szereted, szóval.. - tartotta felém kedves mosoly mellett.

  - Felezzük el - ajánlottam fel.

  - Megetetsz? - nevette el magát, mire csak mosolyogva megforgattam a szememet.

Hiába okozott fájdalmat. Hiába hagyott ott évekkel ezelőtt. Hiába tett üressé. A tegnapi szavai megindítottak bennem valamit. Egy olyan folyamatot, ahol az agyam képtelen mozgásban lenni, és helyette a szívem parancsol az összes testrészemnek, és az érzéseimnek. Azoknak az érzéseknek, melyek még mindig szeretik őt.
  Atsumu odaadta a csokit, és pedig kibontottam, és elfeleztem. Ezt követően felé tartottam az ő részét. Ő nem vette el kézzel, helyette előrehajolt, majd a szájába vette az édességet, megszorította a fogával, és elhajolt vele együtt.

  - Nem vagy normális - mosolyogtam jót rajta.

  - Miért is? - vetett rám féloldalas mosolyt, majd letört egy darabot, és megette.

  - Mindegy - legyintettem mosolyogva, majd a felénk tartó Noyaékra néztem.

  - Asszem megyek a saját csapatomhoz - állt fel, majd a pulcsija zsebébe csúsztatta a kezét - Edzés után beszélünk? 

Hirtelen ezernyi érzelem kezdett el kavarodni a fejemben, végül pedig kimondtam a választ.

  - Igen, beszélünk.

Atsumu egy mosolyt küldött felém, majd a saját csapatához indult.
  Tudtam, hogyha ezt Tetsu megtudja, akkor mérges lesz. Én pedig úgy válaszoltam az előbb Atsumunak, hogy nem gondolkodtam, csak feleltem. Azért, mert a szívem győzött az agyam ellen.

Sok meccset játszottak a fiúk a másik iskolák ellen. Én pedig ott ültem, törölközőt, vagy netán vizet adtam nekik, ha arra volt szükségük. Az idő pedig nagyon gyorsan eltelt, ők pedig ügyesek voltak. Nagyon. 
  S ahogy a tömeg kifelé haladt, egy ember volt, aki felém jött, és édes mosoly volt az ajkain, melytől a pillangók elindultak a gyomromban. És ott akkor, az agyam és a szívem együtt döntött arról, hogy adni fogok még egy esélyt Atsumunak.