Somebody that I used to Know |Miya Atsumu Fanfiction - Befejezett|

nineteen

Tetsu még az este folyamán távozott a szobámból, így egyedül maradtam az éjszakára a gondolataim mellett. Végig gondoltam mindent. Megfordult a fejemben az is, hogy adok még egy esélyt Atsumunak, de ahogy jött ez a gondolat, olyan hipersebességgel vetettem el ezt az eshetőséget, hogy csak na. Nem tudok többé megbízni benne, szóval ez eleve értelmetlen lenne. Próbálom majd elfejteni őt, és azt amit tett, de nehéz lesz. Tudom jól. És ott van Tetsu is. Aki tényleg mindig itt volt velem, bármi volt. Való igaz volt, hogy veszekedtünk, de benne soha nem kellett csalódnom. És nem szeretnék arra az estére visszagondolni, amikor ivott, és veszekedtünk. Mert az egy agyon rossz emlék, amit szeretnék a tábor kapuin belül hagyni.

A cuccaimat fájó szívvel pakoltam össze. Véget ért a tábor, melyet annyira vártunk, és megannyi emlék köt ide. Jó és rossz egyaránt. De legalább a fiúk tudtak gyakorolni, és fejlődtek. Vagyis én nagyon látom rajtuk a fejlődést.
  Több, mint fél órába telt összeszedni a cuccaimat, amikor kopogtak.

  - Igen! - kiabáltam ki, mire az illető benyitott.

  - Jó reggelt - köszönt Tobio - Hogy állsz a pakolással?

  - Kész vagyok - néztem fel rá - És ti?

  - Már 10 perce megvagyunk, csak Hinata még felment elköszönni Kenma-santól - magyarázta.

  - Oh, értem - néztem rá kedvesen.

  - Hogy érzed magad? Minden rendben? - nézett le rám, miközben megsimogatta a vállamat.

  - Jobban vagyok - vontam vállat hirtelen.

  - Szeretnél egy ölelést? - kérdezte hirtelen, mire apró sóhajtottam.

  - Szeretnék - léptem közelebb majd szorosan magamhoz öleltem Tobiot.

A fiú a hátamat kezdte el simogatni miközben a derekamnál fogott magához szorosan.

  - Tudod, olyan furcsa érzés van bennem..

  - Hm? - beszélt a hajamba Tobio.

  - Mióta Atsumu ezt csinálta velem, és csalódnom kellett, egy furcsa érzés van benne. Annyira megutáltam őt, akármennyire is volt nekem fontos. Egyszerűen nem értem magamat. Nagyon nem. Rájöttem, hogy tényleg nem ment túl ez a szeretet a barátságon, és csak a múlt sebei jöttek vissza, semmi több nem volt. Mert az a szeretet, amit ő adott, nem volt különleges. Bárkitől megkaphattam volna, sőt. Volt akitől jobban megkaptam. Ott volt például Tetsu, akire ez nagyon illet. És miután elmondta nekem, hogy mit érez, nagyon furcsa érzésem volt. Mintha megnyugodtam volna, pedig nem volt rá okom. Mert miután volt a balhé, Tetsu feljött hozzám, hogy beszéljük meg a dolgokat. Itt volt, és mindent megbeszéltünk, és annyira jó volt. Olyan nyugodt volt minden, és olyan békességet éreztem, amit régen nem. Egyszerűen olyan jó volt vele lenni újra, hogy szavakba nem tudom foglalni. És nem tudom mi ez az egész, és zavar.. - suttogtam halkan.

Éreztem ahogy Tobio halkan elneveti magát, majd kicsit eltolt, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.

  - Tudod hogy nevezik ezt az érzést? - simogatta meg az arcom.

  - Nem? - vontam fel a szemöldökömet.

  - Azaz érzés, amire te azt hitted, hogy Miya-san iránt érzed.

A szemeim a kétszeresére nyíltak, majd megráztam a fejemet.

  - Amikor Kuroo-sanról kérdeztünk téged, akkor olyan csodálattal beszéltél róla, és annyira látszott rajtad, hogy nemnyire szeretsz vele lenni, hogy egyértelmű lett elég hamar. 

  - De..Nem..

  - Tudod, néha csak akkor jövünk rá, hogy kit is szeretünk valójában, ha csalódunk abban a személyben, aki fontos nekünk. És lehet, hogy más emberben keressük azt a személyt, aki egész végig az orrunk előtt lófrál. 

  - Tévedsz, Tobio. Akkor már rég rájöttem volna az érzéseimre - toltam el magamtól.

  - Khm, Miya-san - fonta össze a karját.

  - Oké, oké, inkább ne beszéljünk erről - sóhajtottam.

  - Oké - nézett rám - Kell segítség a cuccaiddal?

  - Amikor jöttünk akkor is feltudtam volna magamtól hozni - néztem rá morcosan.

  - Szóval kell segítség - kapta fel hirtelen az utazótáskám.

  - Tobio, add ide - nyúltam utána, de ő elrántotta előlem - Gonosz vagy!

  - Tudom - mosolygott rám, majd ezt követően elindult kifelé.

A táskámat a hátamra vettem, majd utoljára végig néztem a szobán. Megannyi emlék, megannyi dolog, mely ideköt. De vége van. Hiszen semmi se tart örökké.
  Fájó szívvel hagytam el a szobát, melynek a lakosa voltam egy hétig. A folyosóra kilépve szembe találtam magam Hinataval, aki álmosan mosolygott rám.

  - Jó reggelt - integetett.

  - Neked is - mosolyogtam rá.

  - Nem megmondtuk, hogy ide ne told a képed? Süket vagy ember? - hallottam Tanaka hangját a folyosó elejéről.

A tekintetem automatikusan odavezettem, és megláttam őt. Fekete csőnadrágban, és egy fehér szűkebb pólóban. Haja tökéletesen megvolt csinálva, kezeit pedig fekete bőrdzsekije zsebébe dugta. Hatalmasat nyeltem hirtelen, hiszen hiába kezdtem őt utálni, irtózatosan jól nézett ki.

  - Nem értem, hogy mit akarsz itt a tagnapiak után, de komolyan - rázta a fejét Noya.

Atsumu a tekintetét átvezette Noya felett, így meglátott engem. Szemeiben láttam a félelmet.

  - Beszélhetünk? - engedte ki magából a szavakat, egyenest felém. 

  - Nem akarok - szóltam halkabban, mire Tobio a szabad kezével megszorította az enyémet.

  - Hallottad Lúzer-kun - dugta ki a nyelvét Tanaka - Nem akar veled beszélni!

  - Kérlek, [Név]! - szólt oda fájó hangon, miközben szemöldöke felfutott a homlokáig - Nagyon sajnálom, egy rohadék voltam! Szakítottam Nanaval. Tényleg veled szeretnék lenni!

  - Még jó, hogy szakítottatok azok után amit tettél. És kötve hiszem, hogy te szakítottál vele. Szerintem ahogy megtudta a csaj, egyből dobott - bólogatott Noya.

  - Jó, de vége van! Az a lényeg, nem?

  - Még ebben is képtelen vagy az igazat mondani? - szólt oda neki Tobio is.

  - Rohadtul feszült vagyok, hagyjatok már a hülyeségetekkel! - szólt a fiúkra Atsumu.

  - Nézzed meg, még neki áll feljebb - fintorgott rá Tanaka.

  - Menj el, Miya-san - szólt neki Tobio - Ne legyen ennél is csúnyább.

  - Könyörgöm.. - rekedt meg a hangja, és kezdtem lassan sajnálni - Szeretlek, [Név]...

  - Nem érted, hogy menj el, és hagyj békén örökre?! - kiabáltam rá, majd Tobio kezét elengedve kikaptam a saját cuccomat a fiú kezéből, és sietősen elindultam a folyosón.

Ahogy közelebb értem Atsumuhoz, láttam a fiú arcán, hogy tényleg fáj neki az egész, és még azt is talán, hogy tényleg érzett irántam valamit. De ne tudott érdekelni. Többé már nem.
  Idegesen értem le az udvarra, ahol a többi csapat, illetve csapattársam már ott volt. Kuroo-san épp beszélt, amikor odaértem.

  - És végezetül reméljük, hogy jól éreztétek magatokat, és sok szép emléket szereztetek!

  - Sok szép emléket? - motyogtam magam elé fájóan - Szerintem is..

  - És ezzel, a nyári edzőtábor hivatalosan is véget ért! - mosolygott ránk, hatalmas vigyorral.

Igen. Véget ért. Egy olyan edzőtábor, mely felejthetetlen lesz mindenkinek. Örökre.