Somebody that I used to Know |Miya Atsumu Fanfiction - Befejezett|

thirteen

10 perc telt el, míg az orvos ki nem engedte Koutarot. A bokáját bekötötte, és adott neki krémet, amivel pár óránként kell bekennie. Haza nem kellett mennie, csupán pihentetni kell a lábát, így arra kérte, hogy a mai nap folyamán csak legyen a szobában. Koutaro balesete után senkinek nem volt már kedve a délutáni edzésnek, és miután Kuroo-san fülébe jutott a kis baleset, megkért mindenkit, hogy vigyázzon magára, és Koutaroutól is megkérdezte, hogy biztos nem akar-e hazamenni. Ő persze nem akart, de az anyukájának mindenképpen kellett szólni, hogy törtét valami a fiával. 

  A délutánom azzal ment el, hogy Kouaroval voltam, amit egyáltalán nem bántam. Vacsorázni a csapattal voltam, utána esti edzésen, és utána közösen kitakarítottuk Tobioék lakóhelyét. 

  - Wow, ez mindig is itt volt? - emelt fel a földről Tobio egy távirányítót.

  - Végre megvan! - kapta ki Hinata a kezéből, majd elterült az ágyon és a TV-t kezdte el kapcsolgatni. 

  - Ez fárasztó volt - terült el Tobio az ágyon, én pedig lehuppantam mellé, és kifelé néztem az ablakon. Már sötét volt - Maradsz? - nézett rám a fekete hajú fiú, majd megbökte az oldalamat.

  - Aha - dőltem le mellé, így míg ő függőlegesen volt az ággyal, én addig vízszintesen, és a fejemet Tobio hasán pihentettem, miközben a plafont néztem - Nem akarok hazamenni.

  - Mi..

  - Nem - szakítottam élbe, hiszen tudtam, hogy mit akar mondani - Inkább miattatok, és Tetsuék miatt. Annyira jó volt ez a pár nap. Itt a nyár, mi pedig kiszabadultunk a szokásos hétköznapokból. Annyi vicces dolog történt, és annyira jó, hogy mások is vannak itt. És olyan boldog vagyok. 

  - Suga-sanék maradnak még, hiszen elkell mennünk a Nemzetire. Együtt - szólt Hinata - Viszont az Aoba Johsaiban a harmadévesek nem mennek vissza szeptembertől a klubba, igaz? - nézett ránk, miközben a távirányító a kezében volt. 

  - Igen - szólt Tobio - Legyőztük Oikawa-sanékat, és számukra ez az utolsó élmény a sulijukkal. 

  - Jövőre vajon mi még jöhetünk? - kérdeztem magam elé motyogva.

  - Kuroo-sanék is itt vannak még. Sokan maradnak a Nemzeti miatt, és ők ugye tovább jutottak. 

  - Olyan gyorsan telik az idő - sóhajtottam - Ti is lassan felnőttök.

  - Úgy beszélsz, mintha te már hatvan éves lennél - nézett lefelé Tobio.

  - Ki tudja? Lehet annyi vagyok - nevettem el magam.

Az érzés, ami bennem volt, csodás volt. Az ablak ki volt nyitva, így a meleg, esti szellő bejutott a szobába. És a hangulat, amiben voltam a barátaimmal fantasztikus volt. Beszélgettünk, és nevettünk, de mindezt nem hangosan, hanem nyugodtan, és békességben. És ez sokszor jobb volt bármelyik érzésnél. Hinataval is rendesen beszélgettünk, aminek nagyon örültem, hiszen iszonyatosan imádtam őt. 

  - [Név] - nézett felém Hinata.

  - Hm?

  - Hogy hogy a Karasunoba jöttél? Miyagiban számtalan suli van.

  - Igaz, ezt még én sem kérdeztem - pislogott Tobio.

Jelenleg Tobio ült, én pedig a fejemet az ölében tartottam, miközben ő a hajammal játszott. Felnéztem rá, majd elgondolkodtam.

  - Anyu régen Miyagiban élt, és a Karasunoba járt suliba - magyaráztam - Szóval igazából ezért. 

  - És az Aoba Johsai? Az erősebb iskola - pislogott rám Tobio.