Somebody that I used to Know |Miya Atsumu Fanfiction - Befejezett|

twenty

Ahogy Kuroo-san elmondat a szavait, a táborban nagy lett a nyüzsgés-forgás. Mindenki elakart köszönni attól, akivel a táborban lett jóban, vagy esetleg már alapból jóban voltak.

- Annyira fogsz hiányozni! - jött felém Koutaro könnyezve, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam.

- Ne már basszus - néztem rá, miközben a könnyeimet próbáltam visszatartani. A búcsúzás sose volt a legjobb.

Koutaro végül lecsapott rám, és szorosan megölelt, miközben felemelt a földről. A karjaimmal átkaroltam a nyakát, és próbáltam minél erősebben szorítani magamhoz. Nem akartam elengedni. Annyira fog hiányozni, és a szívem emiatt már most fáj.

- Valamikor a hónapban elmegyünk hozzád - szorított magához erősen.

- Jó.. - sírtam a karjaiban.

Koutaro olyan ember volt az életemben, akit soha nem cserélnék le. Mindig megtudott nevettetni, és mindig aranyos volt velem. Számomra tényleg olyan volt, mint egy nagy tesó. Egy olyan nagy tesó, akit iszonyatosan szeretek. És itt volt ez a tábor, ahol együtt voltunk egy hétig, és együtt nevettünk, lelkiztünk, és együtt töltöttük az időt. És rossz lesz, hogy együtt voltunk ennyi időt, és hirtelen egyedül leszek megint otthon, mivel a szüleim dolgoznak, és nem lesz otthon senki. Nem lesz ott, hogy szebbé tegye a napjaimat, és együtt lógjunk. És emiatt üresnek érzem magam. Már most.

- Basszus - engedett el Koutaro majd megtörölte a szemét.

- Add csak ki magadból - paskoltam meg a vállát.

- Jó megyek, mert a végén még bőgni fogok - nevette el magát, majd intett és a többiektől is elköszönt.

- Na szia - állt meg mellettem egy jó ismert személy.

- Nem akarok hazamenni - vallottam be keserűen.

- Miért? - nézett le rám.

- Mert annyira jól éreztem itt magamat. Végre kiszabadultam otthonról, és végre élvezetes volt a nyaram, és..

- [Név] - rázta meg a fejét Tetsu - Nem leszünk ott veled Bokutoval. És ez a baj, igaz?

- Annyira fogtok hiányozni - töröltem meg a szememet - Meg annyira jól éreztem itt magamat. Olyan jó volt, a sok veszekedés ellenére is...

- Találkozunk még a nyáron, ne aggódj.

- De nekem az nem elég. Annyira hiányoztok mindig. És olyan üresnek érzem magamat.. - vallottam be halkan.

- Nem vagy egyedül - biccentett Tobioék irányába, akik épp azon veszekedtek, hogy hova tették a szobakulcsot, ki kivel ül a buszon, és hogy merre van Yamaguchi és Tsukishima - Ők ott vannak neked, és sose hagyják, hogy egy pillanatig is egyedül érezd magadat, vagy lehangolt légy. A nyár még csak most kezdődik, ők pedig felejthetetlenné fogják tenni számodra. Hiszen olyan baráti társaság, mint ők, nem mindenhol található.

- Legyetek ti is ott.. - suttogtam.

- Nem lehet [Név]. Az élet nem ennyire egyszerű - tette zsebre a kezét - Nem lehet mindig az, amit az ember akar. Bármennyire is szeretné. És tudom rossz, hogy a legfontosabb emberek vannak a legmesszebb, de ez csak egy hosszabb próba, hogy megbizonyosodjunk arról, tényleg igazi barátok vagyunk-e.

- Annyira fogsz hiányozni, Tetsu - szóltam keservesen.

- A francba - ragadta meg a karomat, majd magához rántott, és szorosan megölelt - Te is nekem..Szeretlek [Név] - nyomta a fejemet a mellkasába - Én kimondom őszintén, ha már az a barom nem volt rá képes.

Remegve öleltem magamhoz Tetsut, miközben a gondolatok szántották a fejemet.

- Annyira szeretek veled lenni, és amióta megtudtam, hogy mit érzel, azóta egy különös érzés van benne, ami miatt csak jobban élvezem a közelséged..És annyira tanácstalan vagyok, és nem tudom, hogy mit csináljak! - vallottam be.

- Nincs baj, jó? - simogatta meg a fejemet - Megoldjuk. Ha kell ketten, de megoldjuk.

Az ajkamba harapva bólogattam, hiszen akármelyik pillanatban képes lettem volna elbőgni magamat.
Tetsu annyira tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Ahogy ez megtörtént ő közelebb hajolt, majd egy apró puszit adott a számba, meleg ajkával. Ebben a pillanatban hullott le az álarcom, és bőgtem el magam keservesen.
Nem akartam hazamenni. Nem akartam Koutaro és Tetsu nélkül lenni. Nem akartam egyedül maradni. Egyszerűen csak azt akartam, hogy ez a tábor ne érjen véget, és minden fájdalom, és csalódás nélkül folytatódjon. Az legyen, mint az elején. Maradjunk itt, nevessünk, viccelődjünk a többi iskolával, és szórakozzunk úgy, mintha nem lenne holnap. Itt. Ebben a táborban, a barátaimmal. Koutaroval és Tetsuval. Hiszen nélkülük annyira, de annyira üresnek érzem magam, hogy arra nincsenek szavak.

- Jól vagyok - szóltam percek elteltével, miközben elhajoltam - Menj, mert neked is hazakell menni.

- Kenmaval maradunk, és segítünk apának takarítani - simogatta meg az arcom.

- Értem..

- [Név]! - kiabált nekem oda Hinata, mire rávezettem a tekintetem - Indulunk!

- Menj. Ők várnak rád, és nélküled semmi se olyan - mosolygott rám, mire könnyes szemekkel viszonoztam a mosolyát.

És így ért véget az Tokiói Edzőtáborunk, melynek emlékei örökké bennünk maradnak.

Ahogy hazaérkeztünk, én Tobioval, Hinataval, Noyaval és Tanakaval igyekeztem haza. A nap már ment le, a kezünkben pedig egy-egy jégkrémet tartottunk. Beszélgettünk, és nevettünk, ám én egy pillanatra elvettem a fiúkról a figyelmemet, hiszen üzenetem érkezett. Tetsutól.

#flegmafiúcska❤😎: amúgy valamit elfelejtettem neked mondani
#flegmafiúcska❤😎: amit mondtál nekem amikor búcsúzkodtunk hogy furán érzed magad..
#flegmafiúcska❤😎: tudod én is így kezdtem mielőtt beléd nem szerettem volna :P ❤

Kicsit leblokkoltam, majd mosolyogva zártam le a telefonomat, és mentem tovább a barátaimmal, miközben a naplemente csodás fényeiben tündökölt az utca, melyen hazafelé tartottunk, egy hosszú nap után. És ahogy ismerem a fiúkat, ennek a napnak még nincs vége. Korántsem. Hiszen ha velük van az ember, mindig jön egy újabb szórakozás. És ezt szerettem mindig is bennük annyira.