Aizawa arccal előre a porba feküdt, körülötte vértócsa. Bakugou, Shouto, Midori és Kirishima egymás mellett felsorakozva, én Shouto vállán.
- Mit csinálsz itt, Satchi? Megsérülhetsz! - kiáltott rám ülőhelyem mikor realizálta a kilétemet.
- Te is. - mondtam egyszerűen. Ezzel nem tudott vitatkozni. És ezzel a mondattal kezdődött a következő borzasztó húsz perc.
Mind a négy fiú hősiesen harcolt. Elvégre hősök, vagy mi a szösz. Én folyamatosan ide oda ugráltam köztük, figyelmeztettem őket hogy ha a hátuk mögül jött valami. Életemben nem használtam még ennyit az erőmet. Aztán megérkezett All Might, és legyőzte a Noumut. Ennyire emlékszem. Midoriyát szokás szerint szanaszét törve vitték a gyengélkedőre. Én meg továbbra is "egereskedtem".
Az iskolában mindenkit elküldtek haza. Volt két napunk feldolgozni a történteket. Két nap. Azóta nem hangzott el egy szó sem sem az én, sem Shouto szájából. Csendben töltöttük a két napot, gondolkodtunk. Igaz, folyamatosan együtt mászkáltunk. Mind a kettőnket kissé lesokkolt ami történt. És most nem csak a csatáról beszélek.
Két napja, a csata után.
Mindenki lelkileg szenvedte el a legtöbb sebesülést. Felnőttként kellett gondolkodnunk és cselekednünk, tizenöt évesen. Körülnéztem. Kaminari épp Jirot vigasztalta, Mineta Tsuyut próbálta tapizni, Midoriya fáradtan ült a földön, Bakugou pedig épp Kirishimát segítette fel. És aztán... Kirishima odahajolt, és megcsókolta. Bakugou először meglepődött, aztán elmosolyodott. Ő ilyet is tud? Azta. Aztán mikor Kaminari ezt észrevette egyből elkezdett ujjongani és tapsolni.
- Éljen az ifjú pár! - üvöltözte.
- MEGÖLLEK TE IDIÓTA!!! - üvöltötte vissza Bakugou, Kirishima meg csak nevetett. Ez a jelenet kicsit oldott a szorult hangulaton. Bakugou üvöltözik, Kirishima zavartan nevet és a forraltagyú kezét fogja, Midoriya fáradtan de vidáman mosolyog, Todoroki tőle nem messze komoly arccal üldögél, Kaminari ugrál és tapsol, a többiek pedig szanaszét ülnek és fáradtan nevetnek. Ez a kép maradt meg bennem a csata végéről.
- Hol van Katsumi-chan? - jutottam eszébe Kaminarinak.
- Itt vagyok! - ugrottam fel.
- Hol? - nézett körbe tanácstalanul. A vállára teleportáltam.
- A válladon van. - mondta neki Shouto.
- Á! Egy egér! - visított fel.
- Csak én vagyok! Nyugi! - mancsoltam meg az arcát.
- Ja! Huhh. - nevetett fel. Óvatosan tenyerébe emelt. - Tényleg! Olyan színű a szőr mint a hajad, és a szemed is abszolúte ilyen. - vett szemügyre, amitől, bar sose ismerném be, kissé zavarba jöttem.
- Honnan tudod ilyen jól? - röhögött fel Mineta. Erre Kaminari elpirult.
- Te talán nem tudod milyen színű szeme van Jironak? Vagy Urarakának? - próbált visszavágni.
- De, de én egész nap őket bámulom. - röhögött tovább Mineta. Szerencsére hármunkon kívül senki nem erre a beszélgetésre figyelt. Kaminari ugyanis élénkrózsaszínre váltott.
- Itt az egered. - nyomott kissé erősen bátyám kezébe, mire felnyikkantam.
- Hé! - szólt rá Shouto.
- Bocsi, nem akartam! - szólt ijedten.
- Semmi baj. - néztem rá bizonytalanul.
- Persze, semmi baj. Majdnem megölted, de semmi baj! - üvöltött rá Shouto. Mindenki meglepetten nézett.
- Hidd el, - nézett rá a szemében töménytelen dühvel és féltékenységgel Kaminari - ő az utolsó akit bántanék. - mondta, majd otthagyott minket. Mindenki csendben nézte a jelenetet.
Vissza a jelenbe.
Szóval ezen három dolog miatt töltöttük csendben a napokat. Elvégre, mindkettőnknek volt min gondolkodni.
Én egyszer kétszer nekiálltam sütni, és olyankor vittem belőle Midoriyáéknak is. A fiúval egyszer sem találkoztam, de az édesanyja nagyon kedves asszony. Aztán ma vége lett a két napos önkéntes némaságnak. Mentünk iskolába. A park mögött pont összefutottunk Midoriyával.
- Szia Izuku! - köszöntem neki mosolyogva.
- Hmm? Sziasztok! - köszönt vissza.
- Mitől ilyen karikás a szemed? - érdeklődött Shouto.
- Tegnap nálunk volt Uraraka és későn vittük haza. - mondta enyhe pírral az arcán. Shouto tekintete megkeményedett.
- Értem. - válaszolta kimérten. Ezután nem esett több szó köztünk, de a feszültséget szinte vágni lehetett. Hatalmas megkönnyebbülés volt mikor beértünk az iskolába. Illetve azt hittem. Amint a terembe léptünk, Uraraka Izuku nyakába ugrott, és megcsókolta. Shouto teljesen lesokkolt, én húztam tovább hogy ez senkinek ne tűnjön fel. Falfehéren huppant le a padjába.
- Hé! Szedd össze magad. Most. - szóltam rá határozottan. Megrázta magát és rámnézett. - Nem törhetsz össze. Emlékszel mit mondtam? Csekkoltam, és még most is így van. Magának soha nem ismerné be, de nem szerelmes Urarakába. - mondtam.
- De még lehet. - motyogta.
- Tudod mit? Akkor zuhanj magadba. Persze. - legyintettem lemondóan.
- Csak... kell egy kis idő. - mondta halkan.
- Jó. Ezt elfogadom. - enyhültem meg.
- Üljetek a helyetekre, kezdjük az órát. - lépett be Aizawa tanár úr talpig kötésben.
- Jól van, tanár úr? - üvöltötték körülbelül hárman egyszerre.
- Persze. Bakugou, vedd le a lábad az asztalról. - állt a tanári asztal mögé a sensei.
- Kinyitjátok az ablakot? Elég meleg van itt bent, vagy csak én? - nézett körül Kirishima.
- Csak te. - mondta majdnem mindenki egyszerre, aztán kitört belőlünk a röhögés.
- Nagyszerű. Gratulálok a coming outhoz Kirishima, így is elfogadunk, és most végre beszéljük meg a Sportfesztivál részleteit! - mondta Aizawa, mire mindenki elcsendesedett.
DU LIEST GERADE
Csak ő egyedül - a jelen szava /BNHA ff./
SonstigesSzia ! A nevem Katsumi Satchiko. Egy nagyon ritka képességgel születtem , aminek köszönhetően remek hős válhat belőlem . Csak , hogy ez nem ilyen egyszerű ... Kiskorom óta ver az Isten ... Árva vagyok ... A nevelő anyám pedig egy szörnyeteg volt . C...