Csak ő egyedül - a jelen szava /BNHA ff./

Kirishima coming outja #8

Aizawa arccal előre a porba feküdt, körülötte vértócsa. Bakugou, Shouto, Midori és Kirishima egymás mellett felsorakozva, én Shouto vállán.

- Mit csinálsz itt, Satchi? Megsérülhetsz! - kiáltott rám ülőhelyem mikor realizálta a kilétemet.

- Te is. - mondtam egyszerűen. Ezzel nem tudott vitatkozni. És ezzel a mondattal kezdődött a következő borzasztó húsz perc.

Mind a négy fiú hősiesen harcolt. Elvégre hősök, vagy mi a szösz. Én folyamatosan ide oda ugráltam köztük, figyelmeztettem őket hogy ha a hátuk mögül jött valami. Életemben nem használtam még ennyit az erőmet. Aztán megérkezett All Might, és legyőzte a Noumut. Ennyire emlékszem. Midoriyát szokás szerint szanaszét törve vitték a gyengélkedőre. Én meg továbbra is "egereskedtem".

Az iskolában mindenkit elküldtek haza. Volt két napunk feldolgozni a történteket. Két nap. Azóta nem hangzott el egy szó sem sem az én, sem Shouto szájából. Csendben töltöttük a két napot, gondolkodtunk. Igaz, folyamatosan együtt mászkáltunk. Mind a kettőnket kissé lesokkolt ami történt. És most nem csak a csatáról beszélek.

Két napja, a csata után.

Mindenki lelkileg szenvedte el a legtöbb sebesülést. Felnőttként kellett gondolkodnunk és cselekednünk, tizenöt évesen. Körülnéztem. Kaminari épp Jirot vigasztalta, Mineta Tsuyut próbálta tapizni, Midoriya fáradtan ült a földön, Bakugou pedig épp Kirishimát segítette fel. És aztán... Kirishima odahajolt, és megcsókolta. Bakugou először meglepődött, aztán elmosolyodott. Ő ilyet is tud? Azta. Aztán mikor Kaminari ezt észrevette egyből elkezdett ujjongani és tapsolni.

- Éljen az ifjú pár! - üvöltözte.

- MEGÖLLEK TE IDIÓTA!!! - üvöltötte vissza Bakugou, Kirishima meg csak nevetett. Ez a jelenet kicsit oldott a szorult hangulaton. Bakugou üvöltözik, Kirishima zavartan nevet és a forraltagyú kezét fogja, Midoriya fáradtan de vidáman mosolyog, Todoroki tőle nem messze komoly arccal üldögél, Kaminari ugrál és tapsol, a többiek pedig szanaszét ülnek és fáradtan nevetnek. Ez a kép maradt meg bennem a csata végéről.

- Hol van Katsumi-chan? - jutottam eszébe Kaminarinak.

- Itt vagyok! - ugrottam fel.

- Hol? - nézett körbe tanácstalanul. A vállára teleportáltam.

- A válladon van. - mondta neki Shouto.

- Á! Egy egér! - visított fel.

- Csak én vagyok! Nyugi! - mancsoltam meg az arcát.

- Ja! Huhh. - nevetett fel. Óvatosan tenyerébe emelt. - Tényleg! Olyan színű a szőr mint a hajad, és a szemed is abszolúte ilyen. - vett szemügyre, amitől, bar sose ismerném be, kissé zavarba jöttem.

- Honnan tudod ilyen jól? - röhögött fel Mineta. Erre Kaminari elpirult.

- Te talán nem tudod milyen színű szeme van Jironak? Vagy Urarakának? - próbált visszavágni.

- De, de én egész nap őket bámulom. - röhögött tovább Mineta. Szerencsére hármunkon kívül senki nem erre a beszélgetésre figyelt. Kaminari ugyanis élénkrózsaszínre váltott.

- Itt az egered. - nyomott kissé erősen bátyám kezébe, mire felnyikkantam.

- Hé! - szólt rá Shouto.

- Bocsi, nem akartam! - szólt ijedten.

- Semmi baj. - néztem rá bizonytalanul.

- Persze, semmi baj. Majdnem megölted, de semmi baj! - üvöltött rá Shouto. Mindenki meglepetten nézett.

- Hidd el, - nézett rá a szemében töménytelen dühvel és féltékenységgel Kaminari - ő az utolsó akit bántanék. - mondta, majd otthagyott minket. Mindenki csendben nézte a jelenetet.

Vissza a jelenbe.

Szóval ezen három dolog miatt töltöttük csendben a napokat. Elvégre, mindkettőnknek volt min gondolkodni.

Én egyszer kétszer nekiálltam sütni, és olyankor vittem belőle Midoriyáéknak is. A fiúval egyszer sem találkoztam, de az édesanyja nagyon kedves asszony. Aztán ma vége lett a két napos önkéntes némaságnak. Mentünk iskolába. A park mögött pont összefutottunk Midoriyával.

- Szia Izuku! - köszöntem neki mosolyogva.

- Hmm? Sziasztok! - köszönt vissza.

- Mitől ilyen karikás a szemed? - érdeklődött Shouto.

- Tegnap nálunk volt Uraraka és későn vittük haza. - mondta enyhe pírral az arcán. Shouto tekintete megkeményedett.

- Értem. - válaszolta kimérten. Ezután nem esett több szó köztünk, de a feszültséget szinte vágni lehetett. Hatalmas megkönnyebbülés volt mikor beértünk az iskolába. Illetve azt hittem. Amint a terembe léptünk, Uraraka Izuku nyakába ugrott, és megcsókolta. Shouto teljesen lesokkolt, én húztam tovább hogy ez senkinek ne tűnjön fel. Falfehéren huppant le a padjába.

- Hé! Szedd össze magad. Most. -  szóltam rá határozottan. Megrázta magát és rámnézett. - Nem törhetsz össze. Emlékszel mit mondtam? Csekkoltam, és még most is így van. Magának soha nem ismerné be, de nem szerelmes Urarakába. - mondtam.

- De még lehet. - motyogta.

- Tudod mit? Akkor zuhanj magadba. Persze. - legyintettem lemondóan.

- Csak... kell egy kis idő. - mondta halkan.

- Jó. Ezt elfogadom. - enyhültem meg.

- Üljetek a helyetekre, kezdjük az órát. - lépett be Aizawa tanár úr talpig kötésben.

- Jól van, tanár úr? - üvöltötték körülbelül hárman egyszerre.

- Persze. Bakugou, vedd le a lábad az asztalról. - állt a tanári asztal mögé a sensei.

- Kinyitjátok az ablakot? Elég meleg van itt bent, vagy csak én? - nézett körül Kirishima.

- Csak te. - mondta majdnem mindenki egyszerre, aztán kitört belőlünk a röhögés.

- Nagyszerű. Gratulálok a coming outhoz Kirishima, így is elfogadunk, és most végre beszéljük meg a Sportfesztivál részleteit! - mondta Aizawa, mire mindenki elcsendesedett.