Csak ő egyedül - a jelen szava /BNHA ff./

Testi-lelki sérülések. Az egyik mindenkinek van #14

A döntő előtti utsó meccs Shouto és Izuku mérkőzése volt. És már az elején tudtam hogy itt lesz valami. Az elején ide-oda lökdösődtek a képességeikkel. Shouto jeget küld, Izuku hárít. És ez így volt perceken keresztül. Aztán mikor Izukunak összes ujja el volt már törve legalább teljesen szilánkosra, megállt.

- Miért nem használod a baloldalad? -üvöltötte. - Szerintem ez a te erőd, nem az apádé! - folytatta könnyes szemmel. Ebben a pillanatban Shouto fellángolt. Sosem láttam még ekkora tüzet csinálni, és sosem láttam még a tűzzel támadni. Az erőkitörés olyan erővel csapta Izukut a falhoz, hogy az azonnal elájult.

- És a nyertes Todoroki! - üvöltötte Mike. Az említett csak lihegve állt, tágra nyílt szemekkel. Aztán odarohant a másikhoz, felkapta, és elindult vele az orvosiba. A szállítórobotok megpróbálták elvenni tőle, de ő nem engedte. Felpattantam és rohantam az orvosiba én is.

- Shouto! Mi volt ez? - kérdeztem mikor odaértem.

- Nem tudom. De most ő fontosabb. - nézett a kezében tartott fiúra. Bementünk Recovery Girlhöz és vártunk hogy mit mond.

- Műtenem kell a kezét. Nagyon összetörte magát ezúttal. - csóválta a fejét.

- Rendben lesz? - kérdezte nyugodt hangon Shouto. De egyébként szinte remegett a keze.

- Persze! De jobban vigyáznia kéne magára. Mondjuk neki hiába mondanám... - motyogta a néni.

- Majd mi vigyázunk rá. - mosolyogtam rá a gyógyítóra.

- Megköszönném. - bólintott, aztán kiküldött minket hogy dolgozhasson.

- Menj, pihenj le. - küldtem be a kettes pihenőbe Shoutot.

- Te már tudod a kimenetelt, igaz? - kérdezte.

- Természetesen. - mondtam, majd otthagytam.

Azonban nem jutottammesszire a folyosón, mert egy kéz nehezedett a vállamra.

- Még jössz nekem egy beszélgetéssel Satchi! - hallottam Denki hangját.

- Valóban. - bólintottam.

- Szóval... ott hagytuk abba hogy miért jelentenél veszélyt bárkire? - kérdezte.

- A képességem miatt. Mert tényleg. Ez egy valódi, gonosztevőnek való képesség. - hajtottam le a fejem.

- Nehogy már elhidd! Az a nő nem ismer téged. - próbált vigasztalni.

- Te se. - suttogtam.

- Mi? - nézett rám értetlenül. Hallgattam. - Nem hallottam, mondd már el!

- Te se. - néztem a szemébe.

- Igazad van. Akkor hadd ismerjelek meg! - emelte fel a fejem az államnál fogva. Aztán elkezdett lassan közeledni. Kissé lesokkoltam, de aztán eszembe jutott Jiro.

- Nem. - léptem el tőle. - Barátnőd van, Denki.

- És megintcsak igazad van. - szégyellte el magát. - Ne haragudj, csak... bocsánat. - motyogta vörös fejjel.

- Nem haragszom. - dőltem a falnak. Ezután pár másodperces kínos csend állt be közöttünk.

- És amúgy, gondolkodtál? - törte meg végül a szótlanságot.

- Min? - kérdeztem.

- Hogy biztosan megérné-e. - mondta.

- De hiszen már elmondtam. - értetlenkedtem.

- De nem vagyok benne biztos hogy komolyan gondoltad. És nem fejezted be. - magyarázta. És rájöttem hogy igaza van.

- Igaz. Nagyon félek. - csúszott ki a számon. - Basszus! Felejtsd el! - ráztam meg a fejem.

- Miért? - hagyta figyelmen kívül második mondatomat.

- Mert túlságosan szeretném elfogadni az ajánlatot. - éreztem ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.

- És az eszed mit mond? - kérdezte.

- Hogy ne fogadjam el, de mégis. Mit tudom én! - csaptam dühösen ököllel a falra, és eleredtek a könnyeim. A csattanás még sokáig visszhangzott, és zokogásom hangjával vegyült. Denki csak csendben állt mellettem. Én meg túl sokáig maradtam magamra a gondolataimmal. Túlságosan jól tudom hogy el akarom fogadni. De azt is tudom hogy nem szabad. Elvégre azért jöttem ide hogy hős legyek, nem? Nem? Nem. Szólalt meg a fejemben Tomura hangja. Te mit csinálsz itt? Gondoltam meglepetten. Úgy érzem eldöntötted. Nem. Még kell idő. Válszoltam. Aztán kizártam az agyamból.

- Satchi! Mi-minden o-oké? Füstölsz... - kérdezte Denki.

- Nem. Semmi nem oké. De túlélem. menjünk nézzük meg a döntőt. - indultam el a folyosón.

- De még mindig füstölsz... Kéken. - szólt utánam. Anyád, Tomura. Ez most nem én voltam!

- Megpróbálom eltüntetni. De menjünk közben tovább. - intettem neki. Erősen koncentráltam és sikerült elállítani a füstöt. Rájöttem mitől van. Hogy már eldönttem hogy elfogadom-e végül Tomura ajánlatát, ezért tudat alatt füstöltettem magam. De még várok. Hátha történik valami ami változtat az elhatározásomon.

mikor leültünk pont felléptek a döntősök az emelvényre. Azzal kezdődött hogy Shouto körbejegelte Bakugout. Aztán vártunk. Robbanásokat hallottunk aztán a fiú kitört a jégbörtönből. Nekiállt belerobbantgatni Shouto arcába aki alig győzött hárítani.

- Mivan Todoroki! Én nem vagyok méltó a tüzedre? - üvöltötte. Az említett fellángolt. - Ezaz! Teljes erődben foglak legyőzni. - vigyorgott őrülten. Azzal megindult Shouto felé. Ő viszont az utolsó pillanatban eloltotta a tüzet.

Bakugou teljes erejéből csapódott neki. Ő nekirepült a falnak, majd összeesett. Egy vércsík indult meg a haja alól.

- Shouto! - üvöltöttem. Nem érdekelt semmi, átváltoztam verébbé (jól van na ez jutott eszembe először) és lerepültem hozzá. Bakugou dühöngött, őt le kellett kössék. Ezután még nekem lett volna meccsem Izukuval, de mivel őt műteni kellett, én lettem a harmadik. Valamiért (haha na miért?) ez nem villanyozott fel. Körülnéztem. Aki elődöntős volt, ergo mi négyen, mind komoly sebesülésekkel küzködtünk. Akik hamarabb kiestek mind jól voltak. Hogy lehet, hogy a vesztesek sértetlenek, és a nyertesek össze-vissza vannak verve, törve, vagy fizikailag vagy mentálisan. Előbbi Izuku és Shouto, utóbbi én és Bakugou. Szóval ez a világ rendje? A vesztes nem áldoz fel semmit, a győztes mindent oda kell adjon? Miért is van ez így? Teljesen lesokkolt ez a felismerés. Ottmaradtam, a jégen ülve, miközben Shoutot már rég elvitték a gyengélkedőre.

- Satchi! Állj fel onnan, megfázol! - lépett mellém Kirishima.

- És? - néztem rá.

- Mi történt? - nézett ijedten. - Olyan... összetörtnek látszol.

- Annak is érzem magam. - válaszoltam.

- Hát én megölöm Denkit! - jelentette ki.

- Mi van? - néztem rá meglepetten.

- Nem ő volt? - kérdezte.

- Mi? Dehogy. - ráztam a fejem. - Inkább mi.

- És mi? - guggolt mellém.

- Miért van, hogy a nyertesnek mindent fel kell áldoznia, a vesztes viszont igazából nem veszít semmit? - kérdeztem magam elé bámulva.

- Látod ez jó kérdés. De nem szabad feladnunk hogy egyszer úgy nyerhetünk, hogy a vesztes is annyit vesztett mint mi. - segített fel. - Gyere, még kapnod kell egy érmet. - segített fel a földről.

- Igazad van. De nem akarok kiállni egy csomó ember elé hogy a nyakamba rakjanak egy fémdarabot. - dörzsöltem meg az arcom.

- Kénytelen leszel. - mosolyodott el Kirishima.

- Hát jó. - motyogtam, mire felnevetett. Ezen muszáj volt nekem is elmosolyodnom. Azért, tényleg rendes gyerek. De még mindig nem értem miért vicces Minetát fejjel lefelé kilógatni az ablakon...