Csak ő egyedül - új idők szele /BNHA ff./

A teszt #33

Mikor megérkeztünk a vizsga helyszínére, szinte azonnal odajött egy csomó diák más iskolákból, és körülrajongtak minket. Shouto köré odagyűlt egy csomó lány úgyhogy elkapta Izuku derekát, magához húzta és úgy mosolygott tovább a csalódottan bámuló fangirlökre. Komolyan mondom, ha engem ugrálnak így körbe...

- Szia! Satchiko Katsumi, igaz? - lépett hozzám egy magas fiú. Kár volt elkiabálnom...

- Igen. - bólintottam komoran.

- Nagyon szép meccseket játszottál a Sportfesztiválon. - kacsintott rám.

- Köszönöm. - válaszoltam.

- És van esélyem kapni tőled egy telefonszámot? - kérdezte.

- Van. Csak az övét nem. - lépett mellém Denki, és átkarolt.

- Ó bocsi. Nem tudtam hogy kapcsolatban vagy. Hehe... - botorkált arrébb lealázva a srác.

- Szép volt. - pacsiztam le Denkivel.

- Vicces hogy azt hitte együtt vagyunk. Egy szóval se mondtam ilyet. - röhögött a fiú enyhe pírral az arcán.

- Ja. - bólintottam mosolyogva. Végre egy pillanatra vidámnak éreztem magam, de ez is elmúlt azonnal. Fura volt, de Denki mindig mosolyt csalt az arcomra.

Mikor bementünk egy álmos férfi tájékoztatott minket a vizsga részleteiről. Az első feladat egy dobálózós gyorsaság tesztelő szir-szar volt amin az ezerötszáznegyvenből százan jutnak tovább. Olyan egyszerű volt számomra a feladat hogy azt hiszem azt fogják hinni csaltam. De mennyi ideig tarthat? Csak kétszer oda kell teremnem olyan emberekhez akiket már csak egyszer kell megdobni hogy kiessenek és simán átjutok. Tök egyszerű.

- Maradjunk együtt! - javasolta Izuku.

- Na persze! - ment el egyből Katsuki.

- Tesó, várj már meg! - rohant utána Eijirou.

- Én is egyedül megyek. A képességemet nem tudom jól használni ha emberek vannak körülöttem akiket nem akarok bántani. - indult el Shouto is.

- Bocs srácok de én ezt elcsalom. - vontam vállat, majd rigóvá változtam és otthagytam őket. Nagyon egyszerű dolgom volt. Csak fává kell változtatnom néhány embert és megvagyok, nem?

Kinéztem egy olyan pályarészt ami tetszett, és szépen elbújtam. Vártam míg jön valaki. De nem jöttek. A csoportba verődött osztálytársaimat támadták. Gondoltam kicsit segítek, úgyhogy nyitottam néhány portált amikben eltűntek a labdák és begyűjtögettem őket.

Már épp kezdtem volna unatkozni mikor nem messze tőlem forgószél keletkezett.

- Mi a... - pattantam fel. A srác képessége... valami eszméletlen! 

- Miiiiiii??!! - hallottam a hangszóróból. - Egyedül kiejtett százhúsz diákot és ezzel továbbjutott! - mondta. - Ez úgy meglepett hogy fel is ébredtem. Most már reméljük felgyorsul. - ásított.

- Ha egy ember már továbbjutott, akkor lehet hogy mennem kéne lassan... minimum két embert kell kiejteni, mi? - gondolkodtam hangosan. Amúgy várjunk... én csak azért csinálok hősengedélyt hogy ha elkapnak akkor az arcukba tolhassam ugye? Akkor viszont segítenem kéne valamennyit a többieknek. Ne! Meg kell oldaniuk nélküled. Nem leszel ott mindig hogy segíts. Hallottam meg hirtelen anyám hangját. Anyám! hangját. Nem tudom honnan tudtam hogy az övé, de az övé volt. Visszaültem a rejtekembe. Hirtelen megláttam Shoutot. Egy labda repült felé de a képességével szépen kivédte.

- Nahát! Todoroki Shouto! Egy U.A.-es dobogóstól nem is vártam mást! - hallottam egy fiú hangját. - De meglep hogy egyedül vagy. - nézett körül.