Csak ő egyedül - új idők szele /BNHA ff./

Bevetésen #32

Egy hét telt el a legutóbbi álmom óta, és azóta sem beszéltem róla Tomurával. Mondjuk egyhamar nem is tervezek. Ma behívott, mert baj volt.

Sasukáról valaki kiderítette hogy ki ő, de senki bevethető nincs most rajtam kívül, úgyhogy ki kell iktatnom a célpontot.

Ez eddig rendben is lett volna. Az már nem volt rendben, hogy ki a célpont. A nevelőanyám húga.

Hogy mit keresett a városban, és hogy hogy jött rá Sasukára, azt nem tudjuk. De akció van, úgyhogy menni kellett. Megint kulcsra zártam a szobámat, és a Szövetséghéz teleportáltam.

- Szóval. Így néz ki. Legutóbbi infónk alapján itt lakik. - adott a kezembe egy képet aminek a hátulján rajta volt a cím.

- Oké, megjegyeztem. - bólintottam.

- Menj. És teljesítsd a feladatot. - mondta Tomura miközben felhúztam a maszkot az arcomra.

Mikor elugrottam a tetőről újra éreztem azt az agyamat ellepő vöröses ködöt ami az előző gyilkosságom előtt megjelent. Gyorsan elkergettem, mert gyilkolni ugye csak hideg fejjel lehet, ezért koncentrálnom kell. Mikor odaértem a címhez szerencsémre senki nem jött szembe az utcán, kihalt hely volt,  levettem a maszkot, és becsöngettem.

- Á! Jónapot! Miben segíthetek! - nyitott ajtót egy mosolygós asszony.

- Cikket írok a városiak és a falusiak összehasonlításáról. Bemehetnék? - kérdeztem.

- Persze! Most úgysincs itthon senki, nincs társaságom... - csacsogott. Ezt a mázlit! Nem neki persze, de ez nem számít.

- Mondja asszonyom, házas? - kérdeztem mikor leültünk.

- Nem. Egyedül élek itt, és néha itt alszik a barátom, valamint a szüleim szoktak meglátogatni. - mondta.

- Értem. És gyerekei egyeltalán nincsenek? - folytattam a jegyzetelést. Hitelesnek kellett lennem na, meg amúgy is, mielőtt megölöm legalább tudni akarom kik fogják siratni.

- Nem. Sajnos olyan betegséggel születtem én és a nővérem is hogy nem lehet gyerekünk. És nevelni sem nevelek semennyit. - mosolygott szomorúan.

- Mondja, érezte már feleslegesnek magát? - tettem le a füzetet a kezemből.

- Igen. Folyamatosan annak érzem magam. Mondjuk most lehet hogy egy észrevételemmel hasznára lehetek majd az emberiségnek, de nem kellek én erre a világra. - vont vállat. Nyugodt szívvel fogom végrehajtani a feladatot legalább...

- Milyen észrevétel? - hajoltam közelebb hozzá.

- Felfedeztem egy gonosztevő kilétét. Aki eddig a sötétben tevékenykedett. - mosolygott sejtelmesen.

- Értem. - álltam fel.

- Minden jót! - nyújtott kezet az előszobában. Én már visszavettem a kesztyűmet szerencsére. Megszorítottam a kezét.

- Neked is nagynéném. - suttogtam, majd villámgyorsan késsé változtattam bal kezem és belerántottam az asszonyt. Felsikoltott, majd kiüvegesedett a szeme. Valahogy... jó érzés volt nézni a megmerevedett tekintetét, a lukat a hasán amiből ömlött a vér, és jó volt visszaidézni magamban a sikoltását. Megint elkergettem a vörös ködöt a fejemből, az okozta ezt az érzést gondolom, és nekiálltam feltakarítani magam után.

Így lett vége a nevelőanyám hugának. Egyetlen sikoltással. A testét szépen elfektettem, levettem a cipőt ami rajtam volt (persze kesztyűben), a füzetet és a tollat bedobtam a kandallóba, majd körülnéztem hogy minden tökéletesen nyomtalan-e, és visszateleportáltam a Szövetséghez.