Csak ő egyedül - új idők szele /BNHA ff./

Nem értem... #30

Másnap miután a többiek kitalálták hogy elmennek úszni én úgy gondoltam ideje utánajárni az álmaimnak, így hát rosszullétre hivatkozva visszamentem a szobámba. Hogy biztosra menjek abban hogy senki nem veszi észre hogy lelépek vártam pár percet. És jól tettem.

- Szabad! - szóltam ki mikor kopogtattak.

- Szia Satchi! Gondoltam rádnézek minden rendben van-e. - jött be zavartan Denki.

- Mint látod igen. - néztem rá. Nagyon bírlak, de takarodj már innen!

- Nem mostanra gondoltam. - ült le mellém az ágyamra.

- Hogy érted? - kérdeztem tőle.

- Ha nem figyel oda valaki nem feltűnő, de... a szemeden látszik egy enyhe megtörtség. - mondta szomorúan.

- Megtörtség? - nevettem fel erőltetetten.

- Igen. Most is. Hiába nevetsz, látom rajtad. - hajtotta le a fejét. - Megértem ha nem akarsz beszélni róla. Biztos komolyabb terheket cipelsz a válladon mint mi, de rossz azt látni hogy olyan vagy mint aki minden érzékét elvesztette. - állt fel mellőlem. Nekem lecsordult egy könnycsepp az arcomon.

- Én... - kezdtem, de elcsuklott a hangom. Hirtelen erőtlennek éreztem magam. Aztán egy pár pillanat alatt elmúlt. - Jól vagyok. Tényleg. Ne aggódj! - mosolyogtam rá. Visszamosolygott, bár látszott rajta hogy nem hisz nekem, majd elhagyta a szobám. Én pedig végre indulhattam kutató-körutamra.

Először bementem anyához a kórházba. 

- Neked nem a koleszban kéne lenned? - mosolygott rám mikor bekopogtattam az ablakán.

- De. De nagyon idegesít már egy dolog. - huppantam le a padlóra.

- Mesélj! - dőlt hátra. Elmondtam neki a mostani álmomat is, hogy miért kapcsolódhat az előzőhöz, hogy mikre következtettem belőlük... egyszóval mindent.

- És most először ide jöttem hozzád, aztán az alapján amit mondasz megyek tovább majd valahova. - fejeztem be.

- Szóval. Apádnak fekete haja és olyan kék szeme volt mint neked van, anyádnak kék haja és fekete szeme. A második álomban pedig azt mondod Tomurát láttad? - gondolkodott összevont szemöldökkel.

- Igen. Vagyis valószínűleg. - mondtam.

- Te lány, még alig ismerjük egymást és máris így rám bízol egy ilyen komoly dolgot? - mosolyodott el.

- Igen. Elvégre te valamennyire átérzed. Jó ezt nem, de a másik dolgot igen, egyébként meg az anyám vagy. - vontam vállat.

- Tudod Satchiko, te egy olyan lány vagy, akinek sokkal hamarabb befejeződött a gyerekkora mint kellett volna. - csóválta meg a fejét.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem tőle.

- Sőt! Az egész osztályban mindenkinek. De neked még hamarabb, és durvábban. Amikor először öltél meg egy embert. Nem akarattal tetted, de nyomot hagyott a lelkeden. - magyarázta.

- Igazad lehet. - bólintottam.

- És most a jelenlegi helyzetedben olyan döntéseket kell meghoznod amire sok felnőtt nem is képes. - folytatta. - És én azt gondolom, hogy más nyom híján Tomurához kéne menned. - fejezte be.

- Nem merek. - ráztam meg a fejem.

- Nem mersz? - kérdezte kihangsúlyozva a "mersz"-et.

- Nem akarok. - javítottam ki magam.

- Mindjárt más. És ha nem hozzá, akkor hova akarsz menni? - döntötte oldalra a fejét.

- Nem tudom. Talán átnézem az igazgató irodáját... - vontam vállat.