Kpop One shots [HUN]

[28.] Huijun-MCND

Cím: Deja Vu

Huijun lassan járta az iskola folyosóit. Csendesen lépkedett, s összébb húzta magán a pulcsiját.
A csontig hatoló hidegben már azt is látta, ahogy kifújja eddig bent tartott levegőjét.
Nem érti, hogy kerülhetett az iskolájába. Csak azt tudta, hogy muszáj mennie.

- Meg kell találnom.

Mondogatta magában, ahogy a sötét folyosón haladt. A falakon a vakolat apró darabokban hullott, és a mindig vidáman fehérlő falak, melyek nappal egész barátságosnak hatottak, most igazán rémisztő a fiú szemében.

- Meg kell találnom...

Suttogta idegesen maga elé, s egyre beljebb ért az épületben a fagyos hidegben. Szinte  már ledermedett mindene, csak a lábai jártak megállás nélkül. Tényleg minden létező terembe benyitott. A szertárt is felkutatta, ugyanígy az ebédlőben is szétnézett, de semmit nem talált az ég adta világon.

Igazából ő sem nagyon tudta mit keres. Csak azt tudta, hogy egy igen fontos dolgot kell megtalálnia minél hamarabb. Holt biztos volt abban, hogyha egyszer megpillantja, tudni fogja, hogy ez az amit keresett. Bár jelenleg az is csoda volt, hogy a félhomályban azt még látja, ami a két méteres körzetében van. Ugyanis az ablakokon beszűrődő halovány hold fényen kívül semmi más nem volt, ami egy kicsit is segíthetne neki a látási viszonyok javításán. Még a lámpákat sem lehetett felkapcsolni.

Már nem is tudja, mióta gyalogolhatott. A hátborzongató folyosónak mintha nem is lenne vége, és a termek száma is mintha minden megtett méterrel nőtt volna.
Huijunnak kísértetiesen ismerős volt a helyzet. Mintha már megtette volna párszor ezeket a lépéseket, és már sokadjára nézett volna körbe az iskolája minden négyzetméterén.
A deja vu érzése egyre nőtt és nőtt.

A lábai már szerették volna feladni, s teste szép lassan jéggé fagyni, hogy aztán egy emberi jégcsappá váljon a sötét folyosó kellős közepén. Ekkor meghallott egy velőt rázó sikítást, mire a fiú ijedten rezzent össze. Sebesen fordult meg tengelye körül, hátha megpillantja a hang forrását, de nem látott semmit.  Ehelyett kapott rengeteg halk suttogást, amiknek még csak ki sem lehetett venni a tartalmát. Huijun most már kezdett félni. Határozottan túl tett ez annál, amit még nyugodtan hagyna, és egy legyintéssel elintézhetné a dolgot.

Meglátott egy árnyat felé suhanni, mire Huijun szemei tányér méretűre kerekedtek, és elbújt egy eldugottabb lépcsőházban. Heves lélegzetét igyekezvén csillapítani, néha kilesett, hogy vajon lerázta-e azt a sötét árnyat. Mikor úgy tűnt, hogy már nem követi, néma léptekkel ment fel a következő emeletre,  ahol még nem járt.

Újra bekukkantott az ajtókon, mire megpillantott valamit az egyik asztalon.
Egy fénykép pihent a kissé poros tárgyon, s a hold szürkés fénye éppen erre a fényképre vetült.
Huijun visszafojtott lélegzettel lépett közelebb az asztalhoz, majd beharapott ajkakkal meredt a fényképre. Hirtelen nem is zavarta már a csontig hatoló hideg, amitől eddig csak reszketni tudott vékony ruhája alatt.  Már azt is elfelejtette, hogy eddig egy hatalmas, fekete, rémisztő árny elől menekült.

- Ez az..

Suttogta remegő ajkakkal. A képen ő, és a négy további MCND tag volt rajta, kiket már szinte testvéreiként szeretett. Felemelte libabőrös kezét, és lassan nyúlt a képért. Mikor végre megfoghatta a keresett tárgyát, hirtelen egy rántást érzett hasában, és a következő pillanatban zihálva ült fel ágyában.

- Hahh... Nem hiszem el.. Már megint ez az álom..