Jazmyne a sivatag gyöngye

17. fejezet

Dastan szemszöge:

   Reggel arra ébredtem, hogy valaki a homlokomra nyomott egy puszit, és ki akart mászni mellőlem az ágyból, de elkaptam a derekát, visszarántottam, és megkérdeztem tőle:
- Hová szöksz ilyenkor Jazmyne?
- A reggeliért. Fel kell kelnünk már. A királyok hamarosan jönnek.
Én se igazán akarok, de ez a kötelességünk.
  Erre nyöszörögve felültem, és elengedtem.
Az én szobámban aludtunk már megint. Jazmyne elvette az asztalról a tálcát, és vissza ült mellém, az ágyba, a tálcával.
A reggeli mézes kenyér volt.
- Ugye szereted? - nézett fel rám.
- Nagyon. - mondtam, és nyúltam az egyik szeletért. - Csak régen ettem. - és beleharaptam. - Egész édes. De hozzád képest egyáltalán nem. - mondtam és megcsókoltam.
- Jazmyne.
- Igen?
- Mi lenne, ha ez a mi közös szobánk lenne. Akkor abban a szobában később, de remélem hamarosan, más lakója lenne.
- Jó. - mondta és újra megcsókolt.

Jazmyne szemszöge:

  Reggeli után, felöltöztünk.
Dastan egy arany színű ruhát vett fel, nekem pedig választott, egy mályva színű ruhát.

Elindultunk fogadni a királyokat.
  Minden egyes királyt egyesével fogadnunk kellett, a trón teremben.
Már egy kissé kezdtem unni, a hajbókolást, és azt hogy minden király elmondja, hogy milyen ajándékot hozott.
Ki akartam találni valami kifogást, hogy ne kelljen ott maradjak, és visszamehessek, Dastan szobájába olvasni.
  Egy pillanatra, mintha megláttam volna, egy ismerős alakot, de nem törődtem vele.
  Már nem is figyeltem oda igazán. Elkalandoztak a gondolataim.
Mikor újra figyelni kezdtem, egy ismerős hangot hallottam meg.
- Jazmyne? Kislányom? - azonnal a férfire kaptam a tekintetemet, és megláttam őt.
- É-édesapám.. Édesapám!! - kiáltottam, és hozzá siettem. Azonnal a nyakába ugrottam és örömömben sírni kezdtem.
Majdnem, négy hónapja nem láttam, de ez nekem, négy hosszú évnek tűnt számomra. Annyira hiányzott, hogy azt szavakkal ki se lehet fejezni. Minden nap gondoltam rá, de álmodni se mertem arról, hogy viszont láthatom őt.
  Mikor egy kissé elhúzódtam tőle, Dastan tekintetét kezdtem kutatni.
Ő csak értetlenül figyelt minket.
- A többi királyt délután fogadom.
Meghajoltak, és kimentek.
- Akkor most elmagyarázná nekem valaki, hogy mit folyik itt?
Természetesen ebéd közben.
Erre csak mosolyogva bólintottam.

Ebéd közben, elkezdtük az egészet elöről magyarázni.
- Felség. Jazmyne, az én lányom, és apáddal még régi megegyezésünk alapján a te menyasszonyod. - Erre értetlenül néztem rá.
- Hogy?
- Még kiskorotokban egyeztünk meg abban, Dastan apjával, hogy hozzá mész, ha eljön annak az ideje.
Te ezt a 17. születésnapodon tudtad meg volna.
De mindebbe beleszólt a nomádok királya. Dastan féltestvére. Darrius.
- Szóval az a történet igaz volt. - fordultam Dastanhoz mire bólintott.
- Az apád írt egy levelet, hogy megszöktél Darrius miatt. Akkor érkeztél meg, de nem ismerhettelek fel, hisz sohase mondták el, hogy milyen vagy.
  Csak azt, hogy gyönyörű vagy, és majd meg foglak ismerni. És igazuk is volt.
Erre elpirultam.
- És mint álom, nagyon szeretitek egymást.
- Akkor, - állt fel Dastan. - Én visszamegyek, és fogadom a többi vendéget. Jazmyne, te maradj az apáddal. Látom rajtad, hogy untatnak téged a... - hirtelen átöleltem.
- Köszönöm Dastan. - erre elmosolyodott.
- Este találkozunk. - mondta, és megpuszilt.
- Rendben.

Egész délutánt, apámmal töltöttem.
Este, míg nem jött Dastan, olvastam, abban a hinta ágyban.
Teljesen belefeledkeztem a könyvemde, ezért észre se vettem, hogy Dastan bejött.
Azt vettem észre hogy valaki piszkálta a lábamat.
- Miért nem mondtad, hogy hercegnő vagy?
- Nem tudom... Lehet azért mert akkor máshogy tekintettél volna rám. Mint egy tárgyra, ami segítségével terjeszthetted vola a birodalmad.
- Nem néztem volna rád tárgyként.
Erre megpusziltam.
- De most gyere. Aludnunk kell mostmár. Holnap lesz az esküvőnk.
- Rendben. - mondtam, és engedtem, hogy kivegyen, és az ágyhoz vigyen.
Aznap este, utoljára aludtam el úgy, mint a király szeretője.

Tudom rövidre sikeredett ez a rész, de megpróbálok hosszabbakat írni, úgy mint szoktam.
😊💚❤