Jazmyne a sivatag gyöngye

1. fejezet

Egy rövid bemutatkozás:

A nevem Jazmyne. Perzsa hercegnő. Édesapám egyetlen gyermeke mert édesanyám 10 éves koromban meghalt.
5 éves korom óta tanulok táncolni, és 6 évesen kezdtem el írni, olvasni tanulni.
Anya halála óta apa mindent megtesz azért, hogy pótolja anya hiányát de ez nem sikerül. Egyedül anya kedvenc könyve tudta csillapítani az iránta érzett fájdalmam.
Az ezeregyéjszaka legszebb meséi.
Közeledik a 17. Születésnapom és már nagyon várom.

És most itt van a legelső rész:

Írói szemszöge:

Réges-régen játszódik ez a történet. Perzsiában minden városnak saját királya és törvényei voltak. A legtöbb király kisebb szövetvégeket kötöttek melyeket legtöbbször házassággal szentesítettek.

Voltak azonban nomád törzsek, többségük olyan emberekből álltak akiket száműztek a sivatagba. Őnekik is saját törvényeik voltak és nekik is volt királyuk akik sorra foglalták el a védtelen városokat.

Jazmyne szemszöge:

Reggel arra ébredtem, hogy a napsugarak simogatják az arcomat. Felültem, és egy nagyot nyújtóztam. Lassan kinyitottam a szememet és megláttam a mára kikészített ruhámat, amit már tegnap kiválasztottam. Kikászálódtam az ágyamból és odasétáltam a ruhámhoz. Egy egyszerűbb halványkék ruha volt egy kevés arannyal a szélein. Gyorsan felvettem és megcsináltam a hajamat is. Vörös hajamat egy egyszerűbb kontyba tűztem fel. Gyorsan kisiettem a szobámból, és az étkező felé indultam. Mindenki aki mellett elhaladtam kedvesen köszöntött, mire csak mosolyogni tudtam. Hamar odaértem, és már bent várt rám az édesapám.
- Jó reggelt apám. Remélem nem sokat késtem. - siettem oda hozzá, és szororan átöleltem.
- Jó reggelt neked is gyermekem. Nem késtél el. Én is csak most érkeztem, nem rég - mondta és viszonozta az ölelésemet.

Reggeli után a trónterembe mentünk át szokásunk szerint. Már egy ideje ott voltunk, mikor váratlanul benyitott Shazenat édesapám tanácsosa. Hozzá sietett.
- Felség... Követek érkeztek... - mondta halkan.
- És ez miatt remegsz enyire? - kérdezte apám.
- Igen királyom, mert a nomád törzsek királya küldte őket... és ő is itt van - monda, mire apára néztem. Még az ő tekintetében is a félelmet láttam.
- Ki az apám? -kérdeztem meg tőle,de nem tudott válaszolni, mert bejöttek.

Egy- két megszokott ember helyett, több mint tizen jöttek be. Elöl egy magas férfi volt és mosolygott. De nem azzal a szokásos mosollyal, hanem inkább kárörvendő volt.
- Nagy Hossein király. Örülök, hogy megismerhetem önt személyesen is. - mondta és mélyen meghajolt. Mikor felegyenesedett rám tekintett azzal a fagyos tekintetével. - Látom igazak a hírek gyönyörű lányodról.
Miután kimondta ezt, a hideg futkosott a hátamon.
- Miért jöttél ide nomád népek királya? - zökentette ki apám az idegen gondolatmenetét.
- Szóval még nem mondtam? - kérdezte apámtól és a végén halkan felnevetett. - Alkut ajánlok -mondta, mire értetlenül néztem apám felé.
- Miről van szó? -kérdezte apám.
- Kössünk szövetsége! Add hozzám a lányodat, hisz úgysincs trónörökösöd! - erre elnevette magát mire, apám nem bírta tovább tűrtőztetni magát. Felugrott az eddig kényelmesen ülő helyzetéből.
- Most már elég! Takarodj a városomból, és sose gyere vissza! - ordította.
Teljesen megszeppentem. Még soha sem hallottam ezidáig apámat ordítani. Mindig visszafogta magát, de most alig tűrtőztette magát. De akkor se ordított. Az ez után történtek még jobban megrémisztettek. A király erre csak felnevetett épp úgy mint az előbb.
- Felség még nem fejeztem be! -emelte fel a hangját. - Ha nem adod hozzám, erőnek erejével el veszem tőled őt. Megtámadhatjuk a várost. Van akkora hadseregem, hogy ezt a várost egyszerűen megsemmisítheti. Az összes ember a városban hosszú fájdalmak közt fog meghalni. És a lányod, ha nem hajol meg előttem, akkor nem a feleségem lesz, hanem az ágyasom. - szavai hallatán megfagyott a vér az ereimben. Apám tekintetét kutattam. Egy dühtől lángoló tekintettel találtam szembe magam.
- Ebből elég! -kiáltotta apám - Őrök! Vezzessétek ki őket!

Az őrök hamar kivitték őket, de még egyszer vissza kiáltott.
- Adok neked egy kis gondolkodási időt, felség! Gondold át! -kiáltotta.
Apa visszarogyott a trónjára, mire hozzá siettem.
- Apám? Most mit fogsz tenni? - kérdeztem félve. - Szeretem a népünket, de félek ettől az embertől. - mondtam elhaló hangon, mire megsimogatta az arcomat.
- Nem fogsz hozzámenni. Nem leszel a felesége ennek. - mondta undorral a hangjában. - Van egy ötletem, de ezt nem akarom veled megtenni. - mondta mire felkaptam a fejem.
- Mi az apa? Bármit megteszek. - mondtam és csillogó szemekkel figyelt apámra. Nagyot sóhajtott.
- Ha elszöknél egy időre akkor azt hazudnánk, hogy öngyilkos lettél, és később visszajöhetnénk. De ez azért mert, nem jó hova tudnál menni. A legközelebbi város sok mérföldre van innen. Nem tudnálak elengedni. - tudtam, hogy igaza van ezért kitaláltam valamit, de nem mondtam el neki hiszen biztos ellenezte volna.
- Remélem kitalálsz valamit apa. - mondtam és megcsókoltam az arcát. - Visszavonulok. - mondtam kedvesen neki.

Egész nap hátralevő részében alig beszéltünk. Vacsora után a szobámba mentem, és mikor beértem elkezdtem megvalósítani a tervemet. Összepakoltam a vacsorából eltett ételemet. Tudtam, hogy a szökésem nem lesz jó hatással apámra ezért írtam neki egy levelet. Kilopóztam a szobámból egy köpennyel és azzal a kis étellel. Elkerültem a szolgákat és az őröket. Belopakodtam apám szobájába. Már aludt. Lassan odasétáltam az ágyához, letettem mellé a levelemet, és utoljára megcsókoltam a homlokát. Halkan kimentem a szobából és sietttem, hogy meg ne gondoljam magam. El a palotából, el a városból. Mikor már kint voltam, még visszatekintettem egyszer. Tudtam nem teljesen helyes amit teszek, de bíztam abba, hogy így jobbat teszek. Elindultam az általam tanult legismertebb város felé.