Miss Right

More

A következő napokban a viselkedésemre szívesen használnám a "világ legkegyetlenebb"-je szót. 

Jungkookot ugyanis nem kerestem. Ő természetesen igen, de minden hívását ignoráltam és minden üzenetét olvasatlanul hagytam. 

Hogy miért? 

Mert megijedtem. Baromira megijedtem. Elértünk arra a szintre Jungkookkal, hogy járni akartam vele. Beleszeretni. Vele aludni. Vele is ébredni. Mindent csak vele.

És ezt nem hagyhattam, mert a racionálisabbik énem (amelyik a gyengébb) tudta, hogy Jungkook számára nem én kell legyek élete szerelme. Neki ez még csak az első szerelem, és az mindig szenvedélyes, de sajnos nem tart túl soká. Ezt tudtam. Tizenhét évesen voltam először szerelmes és azt hittem, hogy vele fogom leélni az életem. Mindenki így érez olyankor. És én nem akartam Jungkooknak semmilyen értelemben se csak az "első" lenni. Mert jól tudtam, és mindenki tudja, hogy az elsőt egy második követi majd. Vagy egy harmadik. Azt már nem lehet kiszámítani...

Lola először támogatta a hozzáállásomat. Először...

Aztán, amikor a harmadik nap után (amit Jungkook nélkül töltöttem) rám nézett, ahogyan a nappalinkban bámultam magam elé életkedv nélkül, megváltozott a véleménye. 

-Mia...baromi depressziós vagy. - állapította meg őszintén és leült mellém. - Figyelj, miért csinálod ezt? Legalább beszélj vele... - biztatott, ami komolyan jól esett. 

-Úgy gondolod? - húztam el a számat. De tudtam, hogy ezt kell tennem. A szívem szakadt meg, ha rágondoltam egy csalódott, szomorú Jungkookra. 

-Igen. Hívd fel, vagy írj neki, és mondd, hogy legyetek csak barátok. 

-Mi? - kaptam felé a fejem értetlenül. 

-Figyi, eléggé össze vagy zuhanva, amióta nem beszélsz vele...de előtte meg nagyon össze voltál zavarodva...szóval, ha valóban nem állsz készen egy kapcsolatra, akkor szerintem ajánld fel a barátságodat, és akkor még tesztelni is tudod a srác kitartását és szerelmét irántad. Na? - vonogatta a szemöldökét kedves vigyorral, én meg megöleltem. 

-Kösz, hogy ilyen jól átlátod a problémáimat. - nevettem fel. 

Mert tényleg igaza volt. Talán, ha megpróbálnék csak barátkozni vele, kissé enyhülne ez a zavarodottság és félelem, ráadásul, ahogy Lola mondta, még rá is tudnék jönni, hogy Jungkook valóban szeret-e annyira, hogy képes lenne várni rám.

Aznap este írtam neki. 

MIA: Szia, Jungkook. Ne haragudj rám. Kérlek. Össze voltam zavarodva a napokban. Nem akartalak megbántani, de tudom, hogy kegyetlenül bunkó voltam...jó lenne, ha tudnánk találkozni... 

Azonnal jött a válasz. Összeszorult a szívem. Vajon hányszor csekkolta egy nap a mobilját? Hogy lehetek ekkora barom??

JUNGKOOK: Nem haragszom, Noona. Megértelek. És ha lehetne, most azonnal találkoznék veled. 

Megdobbant a szívem. 

Aztán hirtelen mérhetetlen izgatottság lett úrrá rajtam. 

Lola elment. 

Lola nem volt itthon, mert a nagyszüleihez ment a hétvégére látogatóba. 

Vagyis áthívhatom Jungkookot!

Azért párszor vettem egy nagy levegőt, mielőtt bepötyögtem a választ: 

MIA: Gyere át hozzám. Beszélnünk kell. 

JUNGKOOK: Indulok.

Ahogy ezt leírta, én azon nyomban felpattantam és őrült módjára kezdtem keresgélni a szekrényemben valami elfogadható "otthoni" ruha után. 

Találtam egy viszonylag menőbbnek számító rövid, sportos nadrágot, meg egy piros pólót. Átlagos, de nem béna. 

Aztán gyorsan rendet raktam a szobámban, bár igazából amúgy is rend volt már. Lolával szerencsére mindig komolyan vettük a takarítást.

Ezek után kiültem a nappaliba és konkrétan úgy vártam Jungkookra, mint a gyerekek a Télapóra. Csak a gyerekek nem azért várták a Télapót, hogy megcsókolhassák. 

Ekkor fejbe kólintottam magam. De tényleg. Ugyanis eszembe jutott a fogadalmam magamnak, miszerint azért akarok beszélni vele, hogy elmondjam: barátság, semmi több. 

Tíz perc múlva megszólalt a csengő, én meg gyomorideggel siettem az ajtóhoz. Kinyitottam és szembe találtam magam Jungkookkal. 

Elakadt a lélegzetem. 

Még sosem láttam őt így. Fekete inget viselt egy szintén fekete csőfarmerrel, haját kifésülte a homlokából, így sokkal másabb lett az arca is...

Barátság??? Barátság?? Lola, eszednél vagy??

De mindezek ellenére muszáj volt megpróbáljam. 

-Szia. - köszöntem, és reméltem, nem látta, amint egy nagyot nyeltem. Alig tudtam visszafogni magam, hogy a nyakába ugorjak. 

-Szia, noona. - mosolygott rám elég zavarba ejtően, és ettől a mosolytól a szokásosnál is jobban elolvadtam. Miért csinálta ezt velem? Komolyan úgy döntött, hogy megnehezíti a helyzetemet ezzel az új stílusával? 

Beinvitáltam. Erről a helyzetről egyből az első találkozásunk jutott eszembe és az, hogy itt csókoltuk meg egymást először úgy őszintén, önszántunkból...

Leültünk a nappaliba a kanapéra.

Szerintem még soha nem voltam ilyen ideges... 

-Szóval, miről szeretnél beszélgetni, noona? - kérdezte Jungkook, mire feleszméltem a bambulásból és zavartan megköszörültem a torkomat. 

Nem akartam elkezdeni. Sehogy sem tudtam elkezdeni...Mégis hogyan vezessem fel, hogy csupán barátkozni akarok vele? Inkább úgy döntöttem, várok még egy kicsit ezzel a beszélgetéssel. Lola nem lenne büszke rám, de tényleg úgy éreztem, hogy húznom kell az időt még egy kicsit...

-Kérsz inni? Gyere, adok. - pattantam fel gyorsan, meg sem várva a válaszát. Jungkook utánam jött, és örültem, hogy nem látom az arcát. Biztosan tisztára hülyének nézett!

-Vizet kérek. - mondta, mielőtt megkérdezhettem volna. Bólintottam és kerestem neki egy poharat. 

De alighogy leemeltem a polcról, hirtelen megéreztem Jungkook kezét a csípőmön. Elkerekedett szemekkel, hullámzó gyomorral próbáltam normálisan venni a levegőt, de ma úgy látszik, sokkal nagyobb hatással volt rám Jungkook, mint általában. Ez pszichológia, igaz? Minél jobban erőltettem magamban, hogy barátok legyünk, a szívem annál jobban ellenkezett...

-Noona, miért hordasz ilyen gyakran rövid dolgokat? - kérdezte. Fenébe...megint túl rövid volt, csak ezúttal a nadrágom. Miért nem veszem észre ezeket az apróságokat? 

Lassan szembefordultam vele. 

-Nem tudom... - motyogtam kábán. -De ha nem tetszik, leszokok róla... - tettem hozzá, magam sem tudom, miért. 

-Az nem tetszik, ha más is így lát...mert te az enyém vagy, noona. - felelte suttogva, velem pedig megfordult a világ. 

Mi a franc ütött belé, hogy ilyen bátran és férfiasan viselkedett? Miért kínoz ennyire?? 

-M-miből gondolod, hogy a tiéd vagyok? - kérdeztem szinte remegve. 

-Ma az enyém leszel. - mondta ki, de már láttam rajta az idegességet, mert a szemei félelemről árulkodtak. 

Mi a fene...