Miss Right

Simple

Egész nap az ágyamban feküdtem, nem ettem, nem ittam semmit, csak bámultam a plafont szótlanul, teljesen összezuhanva. És szenvedtem. 

Elképesztően szenvedtem, mert minden egyes porcikámmal hiányoltam magam mellől Jungkookot, ráadásul a tegnap esténk pillanatai ott cikáztak a fejemben, és minden szomorúságom ellenére tudtam, hogy az volt életem legcsodásabb élménye. Odaadtam neki magamat, mindenem az övé volt, ő pedig az enyém, ezen már nem lehetett változtatni. De nem is akartam. 

Néha sírtam, néha csak szipogva bámultam a mennyezetre, és a gondolataim 95 százalékát Jungkook töltötte ki, a maradék ötben pedig azon agyaltam, hogy én vagyok a legidiótább, legkegyetlenebb ember a Földön. 

Az egész napot így töltöttem el, semmihez nem volt kedvem, még csak éhes sem voltam, ezért hát este megpróbáltam aludni, de az egész éjszaka ébren voltam, és egy idő után kezdtem megijedni magamtól, ugyanis bármennyire is fáradtnak éreztem magam, nem tudtam elaludni. 

Végül, úgy hajnali négy körül győzött a fáradtság, így vasárnap sikerült délben kikelnem az ágyból. 

A hasam nagyon fájt, mert egy teljes napig nem ettem, így gyorsan bekaptam valami reggelit, és evés után egy fokkal jobban éreztem magam. 

Aztán tébláboltam a lakásban. Tudtam, hogy Lola csak estére ér haza, így előttem volt egy teljes nap, én pedig nem tudtam, mit is kezdhetnék magammal. Mit csinál egy összetört szívű lány, ha egyedül van? A síráson kívül? Mert azt nem kell mondjam, hogy egész hétvégén kisebb-nagyobb megszakításokkal rám tört a sírógörcs. 

Belenéztem a tükörbe. Egy kócos hajú, karikás szemű, falfehér arc pislogott vissza rám, mire megráztam a fejem és jéghideg vízzel arcot mostam. Nem mondom, hogy kellemes volt, de utána jobban néztem ki. 

Nem tudtam, mit kéne tegyek. Hívjam fel Lolát? Nem, ő most a nagyszüleinél volt, nem akartam zavarni a világfájdalmammal. És különben is, biztosan megijedt volna. 

Hívjak fel mást? Volt egy pár jó ismerősöm a bölcsészkarról, de velük nem voltam olyan szoros kapcsolatban, hogy ilyen dolgokat tudjanak rólam. 

Aztán, a nagy agyalásom közepette hirtelen bevillant valami, vagyis valakik, én pedig azonnal felpattantam, gyorsan elkészültem, bár sminket nem tettem, (csak egy kis alapozót...a nyakamra...) ami nagy hiba, mert úgy nézhettem ki, mint egy zombi...de nem volt időm rá, mert el kellett érjem a buszt. 

És, hogy hová is ment egy szomorú, huszonéves lány a szerelmi bánatával? 

Persze, hogy a szüleihez. 

Hülyén éreztem magam, amiért utoljára ők jutottak az eszembe. Mikor is találkoztam velük? Úgy három hete. Ritkán utaztam hozzájuk vidékre, mivel általában nem volt időm rá, de most nagyon nagy szükségem volt a szeretetükre. 

Egy bő két és fél óra múlva leszálltam a buszról és elindultam a házunk felé. Egy elég kis városban nőttem fel, de imádtam ezt a helyet, mert sokkal csendesebb és nyugalmasabb volt a nagy várostól, ahol az egyetemi életemet kezdtem. 

Egy nagy levegőt véve becsengettem, majd anya csoszogó lépteinek hangjára elmosolyodtam, és ahogy kitárult az ajtó, a nyakába ugrottam.

-Mia! Kislányom! Hát te hogy kerülsz ide? Ma milyen nap van? Vasárnap? Hogyhogy vasárnap eljöttél? Hogy vagy? - bombázott azonnal a kérdéseivel, de én csak öleltem őt szorosan, mire ő egy idő után elengedett és jól szemügyre vett. 

-Beszélgessünk? - nézett rám mindentudóan, én meg hevesen bólogatni kezdtem. A következő pillanatban apa is megjelent, éppen befejezte a reggelijét, mert még valamit evett, de ahogy megláttam őt is, egyszerűen nem bírtam tovább és kitört belőlem a zokogás. Szüleim riadtan néztek egymásra, majd rám, aztán mindketten a karjukba zártak. Nem tudom, ki hogy van vele, de én a szüleim ölelésétől csak még jobban elsírtam magam, mert végre ott voltam a családommal, akik igazán megértették minden bajomat.