Miss Right

Broken

Tudtam , hogy ez lesz, de mégsem tettem semmit ellene. Amikor pedig másnap reggel felébredtem, hirtelen, a világosban, a rideg valóság zuhanya ömlött rám. 

Mit műveltünk? Vagyis inkább én mit műveltem?? 

Megfogadtam Lolának és magamnak is, hogy barátságot ajánlok fel, erre mi lett belőle?...

A reggeli fényben csendben Jungkookhoz fordultam. Békésen aludt, csupasz válla kilátszott a takaró alól, én pedig alig bírtam leküzdeni a vágyat, hogy ne érjek hozzá. 

Olyan erejű bűntudat mardosott belülről, hogy muszáj volt felkeltenem Jungkookot és beszélnem vele...nem halogathattam tovább. Nem bírtam volna. 

-Jungkook? - szólítottam meg, és utáltam magam, amiért nem hagytam aludni. 

-Hmm? - morogta félálomban, majd mintha hirtelen beugrott volna neki a tegnap este, mert kipattantak a szemei és azonnal felült. Már én is ültem, és gyorsan felhúztam a pólómat, hogy ne legyek annyira...csupasz. 

-Jungkook, beszélnünk kell. - néztem rá komolyan, mire ő azonnal érdeklődve figyelni kezdett. 

Egy hatalmas, gondterhelt sóhajjal belekezdtem:

-Jungkook...én szeretlek. - kezdtem, ő pedig elmosolyodott. Megszakadt a szívem, de muszáj volt elmondanom neki az érzéseimet. -De...de ez így nem mehet tovább. Köztünk. - böktem ki, és komolyan éreztem, hogy összetörik a szívem. 

-Tessék? - pislogott rám értetlenül. -Noona, ne mondd ezt... - motyogta letörten. Én már sírtam, mert egy percig sem tudtam elviselni a szomorú Jungkook látványát. 

-De...meg kell értened...Neked én az első szerelmed vagyok, de hidd el, nem én vagyok az igazi...majd találsz egy másik lányt, aki nem én leszek...Jungkook, most kell abbahagyjuk ezt, mert különben csalódni fogunk... - szipogtam. Jungkook megrázta a fejét. 

-Nem, noona, nincs igazad. Abban igen, hogy te vagy nekem az első, de én tudom, érzem, hogy az utolsó is...nem akarok senki mást megismerni, nem akarlak elveszíteni... - rázta a fejét folyamatosan, én pedig egyre jobban sírtam. 

-De muszáj lesz, Jungkook...mert nem hiszem, hogy örökké fog tartani ez az érzés...még tapasztalnod kell mást is...nem csak velem. Az úgy nem helyes. - motyogtam a könnyeimet törölgetve. 

-Noona...te...te azt mondod, hogy nem hiszel bennem? - Jungkookot még sosem láttam ilyen összetörtnek. Csalódott bennem, és ez mindennél jobban fájt. 

-Szeretnék, Jungkook...de nem tehetem. Mert félek. Félek, és tudom, hogy elhagynál... 

-Nem...nem! Miért hiszed, hogy az első szerelem nem lehet az utolsó is? Miért gondolod, hogy több szerelmet kéne tapasztaljak? Miért baj az, ha én már az elsővel megtaláltam a boldogságomat? Nem értelek, noona... - nézett rám kétségbeesetten. Nem volt hajlandó megérteni. Persze, hogy nem. 

-Jungkook...nem szabad ezt tovább csinálnunk. - mondtam, és ezt a végszónak szántam, habár belül teljesen üresnek éreztem magam. De még mindig jobb volt most elengedni, mint ha később hagynának el...

-Noona...miket mondasz? Miért kell ezt tenned? Nem értem... - Jungkook minden egyes kérdését olyan mély csalódottsággal tette fel, hogy esküszöm, ennyire még sosem fájt a szívem. 

-Ne kérdezz...nem tudom tovább folytatni. Ennyi. - suttogtam alig hallhatóan. 

-Noona, csak annyit kéne tegyél, hogy bízz bennem! Miért esik ez nehezedre? Talán azért, mert fiatalabb vagyok tőled? Attól még ismerem magam, és tudom, mit akarok. Tudom, kit akarok. - vette két kezébe az arcomat, mire ismét rám tört a sírógörcs. 

-Én is mindennél jobban akarlak, Jungkook...de nem lehetek biztos benne, hogy ez nem változik majd...én szeretlek, de... - Jungkook azonban közbeszólt. 

-Miért csinálod ezt? Miért olyan nehéz elfogadnod, hogy veled akarok lenni? - Kérdéseire nem igazán tudtam a választ. Jungkook azonban egyre türelmetlenebb és ingerültebb lett, amit szörnyű volt látni.

-Hagyj magamra...kérlek. - húzódtam el tőle, mert nem bírtam elviselni a csalódott tekintetét. 

Jungkook pedig valóban elment. Gyorsan magára kapta a ruháit, majd még egyszer visszanézett rám, és láttam a könnyeket a szemében. 

-Azt ígérted, többé nem foglak sírni látni, noona. 

Amint kilépett a szobából, úgy rám tört a zokogás, hogy levegőt sem kaptam. 

De nem is akartam abbahagyni. Mert úgy éreztem, megérdemlem, és nagyon nagyon reméltem, hogy kettőnk közül nekem fog ez jobban fájni, és ő tovább tud majd lépni. Majd egyszer. Egy szép napon. 

Az összes zsebkendőt sikerült elhasználnom, amit a lakásban találtam és kifejezetten örültem, hogy Lola nem volt szemtanúja a szívem összetörésének. Ha bárki meglátott volna, szerintem mentőt hívott volna. 

Szörnyen, halálosan rosszul éreztem magam. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy hülyeséget csináltam, de aztán végül sikerült meggyőznöm magam, hogy ez így helyes...mert bármennyire is vágytam Jungkookra, nem hittem, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ő is ugyanúgy szeret engem. Szeret-e ő annyira, hogy örökké velem maradjon? 

Nem. Biztosan nem. Én pedig már az "örökké"-t kerestem.