Miss Right

Ew

Nincs bajom a bulikkal. Tényleg nincs. De a mai nap valamiért kifejezetten frusztráltan álltam hozzá, mert már rég voltam egyetemi bulin és amúgy is, semmi kedvem nem volt az egészhez. 

De Lola kedvéért megpróbáltam jó képet vágni hozzá, bár eléggé nehezemre esett. 

-Itt vagyunk!- jelentette ki barátnőm már kiabálva, mivel a zene vagy ezer decibellel üvöltött, a diákok pedig ezért szintén elképesztően hangosan kommunikáltak egymással, vagy éppen sikoltozva ugrottak bele a medencébe. Egyébként fogalmam sem volt, kinek a házában vagyunk, de ezt általában senki nem tudta, csak kihirdettek egy hatalmas bulit és arra mindenki özönlött. A mostani azonban azért is volt érdekes, mert láthattuk a gólyákat, akiknek ez lesz az első évük az egyetemen. Ez az évnyitó buli nagyrészt nekik szólt. Szóval már emiatt is úgy éreztem, nincs keresnivalóm ebben a nagy házban. 

A következő pillanatban elkerekedtek a szemeim, ugyanis Lola már el is tűnt mellőlem. 

-Nagyszerű... - morogtam magamnak. Nem hibáztattam Lolát, hiszen amúgy is olyan sokan voltak, hogy lehet, nem is önszántából lépett le, hanem vagy valaki a karáról (barátnőm pszichológiát tanul, én bölcsész leszek) meglátta és elrabolta mellőlem, vagy egyszerűen elsodorta a tömeg. 

Megfordult egy pillanatra a fejemben, hogy lelépek, de végül mégse tettem ezt, mert azért az baromi nagy kitolás lett volna Lolával szemben. Így hát maradtam, és először is megpróbáltam kikerülni a hatalmas tömegből a medencénél. Sikerült, bár nem részletezném, hogy hány embernek mentem neki és kértem bocsánatot tőlük. 

Lolát elérni képtelenségnek bizonyult, a telefonját nem vette fel, ezért magam maradtam. Egyáltalán nem bántam, le is léptem a ház hátsó kertjébe, ahol végre kissé nyugalmasabb körülmények fogadtak. Néhány szerelmes pár, de nem zavartak különösebben, ami megint ráébresztett, hogy nem magával a szerelemmel van bajom, hanem azokkal a szemét srácokkal, akik kihasználják a normális lányokat. Igen, én is normálisnak tartom magam, egész egyszerűen azzal indokolva ezt, hogy egyszerre csak egy emberrel akarok randizni. Úgy tűnik, ezt nem mindenki így gondolja. Csak gratulálni tudok ezeknek az idiótáknak a csökkent értelmi szintjükhöz. 

Jól esett az esti nyár végi szellő, és a csillagok is megjelentek az égen, ami gyönyörű látványt nyújtott. 

Annyira ellazultam és elmerültem a gondolataimban, hogy nem is vettem észre, hogy hirtelen valaki mellém lépett. Csak akkor kaptam felé a fejem, amikor megszólalt. Azonnal megborzongtam. Uh. 

-Helló. - köszönt Brad, az a szemét, bunkó, mocsok, kis féreg...nem sorolom tovább. 

Nem feleltem, bár bevallom, nagyon meglepődtem a jelenlététől.

Nem is tudom, mit gondoltam. De hogy a legnagyobb csajozógép, a legmenőbb srác (ezt a lehető legcinikusabban mondom) ne jelenjen meg egy ilyen bulin, az kizárt. És ezáltal majdnem az is kizárt, hogy nem futok össze vele. Tessék. Itt állt mellettem. Megtörtént, amit a legkevésbé akartam a mai estén, de hát ilyen az én szerencsém mostanság. 

Összehúzott szemekkel néztem magam elé, még véletlenül se nézve arra az undorító fejére. 

-Mi az, virágszál? Nem akarsz beszélgetni? - kezdett becézgetni, amitől esküszöm hányingerem lett hirtelen. (Nem viccelek!!) 

Egy gúnyos félmosollyal szembefordultam vele, és keresztbe font karral a szemébe néztem. Nem tudom, hogyan nézhettem, de Brad kissé elbizonytalanodott, ami bár csak egy pillanatig tartott, én mégis elégedetten vettem tudomásul, hogy igazán mérges lány látványát nyújthattam. Őszintén, nem kellett megerőltetnem magam. 

Csak fél szemmel érzékeltem, hogy egy páran a közelünkben álltak, így gondoltam, Brad nem tenne semmilyen meggondolatlanságot. Bár belőle tényleg bármit kinéztem. 

-Szia. Csodálkozom, hogy egyáltalán emlékszel még rám...azóta hány lányon vagy túl? Három? Négy? Esetleg tíz? - néztem rá olyan szánalommal, hogy esküszöm, Brad elpirult. De zavartságát gyorsan palástolta. 

-Szivi, látom, elég bátor lettél. 

-Hűha, jól látom, hogy a nagymenő Brad meg van illetődve? - vontam fel a szemöldököm egy lesajnáló mosollyal. Sikerült meglepnem, ez nem titok. Szerintem azt gondolta, hogy majd biztosan zavartan fogok hebegni előtte, de én nem olyan lány vagyok. Egy hónappal ezelőtt naivan elhittem neki, hogy szeret, de sokat tanultam belőle. Lola mondta is, hogy úgy érzi, igazán felnőtt nővé váltam a szakítás óta. 

-Tudod, igazából köszönettel tartozom neked. Ugyanis miattad jöttem rá, hogy nem érdemes a hozzád hasonlókkal kapcsolatba kerülni. Szerencsére már okosabb vagyok, így tudom, hogy ilyen idiótákkal, mint te, nem lehet értelmes beszélgetést se folytatni. Ezért, ha megbocsátasz, most megyek, és többet nem is akarok hallani rólad. Viszlát. - intettem neki elegánsan. Brad nagy szemekkel bámult rám, de hihetetlenül gyorsan átváltozott az arckifejezése...mérgesbe. Olyan igazán mérgesbe. 

Megragadta a karom, mire én csodálkozva ránéztem. 

-Hűha. Komolyan kezet emelnél egy lányra? Ilyen mélyre süllyednél? - mosolyogtam rá, ami igazán idegesíthette. 

-Ne szórakozz velem... - sziszegte dühösen, de én rezzenéstelenül álltam a tekintetét. Farkasszemet néztünk, és Brad szemei egyre nagyobb szikrákat szórtak, ami, bevallom, kezdett kicsit megijeszteni, tekintettel arra, hogy még mindig nem engedett el. 

-Engedj el. - morogtam. Brad elvigyorodott. Eszelős volt. 

-Bocs, de ma mindenképp magam mellett tartanálak. - mondta undorítóan vidáman, mire most már komolyan úgy éreztem, bármelyik pillanatban elhányom magam. 

Egy igazán erős és hirtelen mozdulattal kirántottam a karomat Brad szorításából, mire ő csak még dühösebb lett, ezt láttam rajta, a következő pillanatban azonban hirtelen megéreztem egy kart a derekam körül és egy hangot mellőlem. 

-Mit képzelsz te, hogy kezet emelsz a barátnőmre? - hangzott a kérdés a sráctól, aki az imént átkarolt. 

Senkinek nem voltam én a barátnője. 

Szóval mi is történt éppen?