Miss Right

Longing

Amikor befejezte a dalt, várakozón rám nézett. 

Aztán eléggé megijedt, mert hirtelen látta, hogy lefolyik egy könnycsepp az arcomon, és mindenki tudja, hogy egy könnycseppet ezer követ... 

Felpattantam és odarohantam hozzá, majd olyan szorosan öleltem meg, mint még soha senkit. És csak sírtam, sírtam...nem akartak a könnyeim megállni, és az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam pontosan, miért sírok. Örömömben? Bánatomban? Mindkettőben? 

-Noona...miért sírsz? Nem akartalak megsiratni, sajnálom... - motyogta a hajamba Jungkook, mire én még jobban a nyakába fúrtam a fejem. Nagyon megilletődött volt a hangja, nem tudta, mit kéne tennie, de én csak az ölelésemmel jeleztem, hogy ennyi bőven elég. 

-Olyan...szép volt... - szipogtam, de nem voltam biztos benne, hogy érthető voltam-e, mert még mindig szinte kapkodtam a levegőt a sírástól. Jungkook szorosan tartott a karjaiban, és folyamatosan vigasztaló dolgokat suttogott, amik egy idő után hatottak. 

-Minden rendben...ne szomorkodj, nincs miért... 

Nagy nehezen elhúzódtam tőle, de továbbra is az ölében ültem, Jungkook pedig továbbra is lassú mozdulatokkal simogatta a hátamat. 

Amikor az ember sír, nem gondolkodik tisztán. De bezzeg sírás után! Egyből az jutott eszembe, hogy szörnyen festhetek. 

-Jaj...ne haragudj...nagyon rosszul nézhetek ki... - temettem a tenyerembe az arcomat szégyenkezve, de Jungkook lágyan megfogta a kezeimet és leengedte közénk. 

-Nagyon szép vagy, noona. Ne aggódj. - nézett a szemembe kedvesen, mire ismét minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne sírjam el magam újra. 

Az biztos, hogy soha nem voltam még ilyen érzelmes. Nem rám vallott a sírás, de Jungkook ezt is kihozta belőlem. Az ő felbukkanásával kezdtem megtapasztalni, hogy milyen erősek is tudnak lenni az emberi érzések. Eddig nem éreztem így. 

Homlokomat az övéhez támasztottam, és így ültünk, behunyt szemekkel, nem is tudom, meddig. Csak érezni akartam őt, érezni a közelségét, a lélégzését, az érintését. 

És abban a pillanatban majdnem kimondtam...majdnem kimondtam, hogy szeretem, de még időben kapcsoltam és csendben maradtam. Nem mondhattam ezt neki. Mert azzal elkezdődne a rettegés is, hogy elveszítem.

Nem akartam megcsókolni, mert épp most sírtam egy jót, és alig kaptam levegőt. Bár elég nehezen vettem rá magam, hogy ne tegyem meg. 

Jungkook is jobbnak látta, ha inkább csak összebújunk, de azt is nagyon jól csinálta. Néha a hajamat, néha a derekamat simogatta, miközben apró puszikat nyomott az arcomra. Ettől pedig sokkal jobb kedvem lett, mert éreztem a játékosságát a mozdulataiban. Minden erejével azon volt, hogy ne szomorkodjak. 

-Noona...nem akarlak többet sírni látni...nagyon rossz érzés. - suttogta, mire én a két kezembe vettem az arcát és mélyen a szemébe néztem. 

-Megígérem, hogy nem fogsz így látni többé. - mondtam. Jungkook elégedettnek tűnt. 

Eltűrt egy tincset az arcomból, majd nagyon gyengéden, éppen csak hozzáérintette ajkait az enyémhez. Teljesen elgyengültem Jungkook puha szájának érintésétől, és én is viszonoztam ugyanezt. Ő is egészen ellazult, éreztem, hogy nem tartott már olyan erősen, de nem engedett el. 

Mosolyogva ránéztem, aztán...aztán hirtelen eszembe jutott, hogy dolgom van. 

Uramisten!! Meg kellett írnom egy beadandót, de én teljesen elfelejtettem!!

Jungkook nem kicsit lepődött meg, amikor hirtelen felugrottam az öléből és a telefonomon kezdtem pötyögni. Valóban ott volt a naptáramba beírva: holnapra kell a beadandó!!!

-Jaj, ne haragudj, de...jaj... - motyogtam és megint a sírás kerülgetett, csak ezúttal teljesen más okból. 

Említettem már, hogy elképesztően stresszes tudok lenni, ha a tanulásról van szó? Na, ezt most sajnos Jungkooknak kellett megtapasztalnia. 

-Mi a baj, noona? - rémült meg Jungkook. 

-Semmi, csak egy beadandó holnapra...teljesen kiment a fejemből. - sziszegtem gondterhelten. Jungkook szemében azonnal felfedeztem azt, amit nagyon nem akartam látni: bűntudatot. - Nem, nem a te hibád, erre még csak ne is gondolj! - tettem fel a kezem, jelezve, hogy nem tűrök ellentmondást. 

-De... - kezdte volna, mire én megráztam a fejem. 

-Nincs de. Én vagyok a felelős a dolgaimért, és különben is...kit érdekel az a beadandó, ha helyette inkább a te hangodat hallgathattam? - enyhültem meg, mire Jungkook a fejét rázva felnevetett. 

-Köszönöm, noona, de...nem akarlak feltartani...menned kell. 

Ez volt az a mondat, amit utáltam hallani, amikor kettesben voltunk. 

-Tudom. Köszönöm, hogy énekeltél nekem. - fontam a karomat a nyaka köré, mire ő azonnal átfogta a derekamat és hosszasan megcsókolt. 

Nem tudom, mi történhetett, de hirtelen vadabbul csókolt, és egy pillanatra tágra nyíltak a szemeim, ugyanis beleharapott az alsó ajkamba és ez igazán nagyon meglepett! A gyomrom olyan erővel jelezte, hogy élvezem, amit csinál, hogy azt hittem, elájulok. 

Miért csinálta ezt velem? Miért akarta elérni, hogy többet, sokkal többet akarjak tőle? Miért volt ilyen ellenállhatatlan? 

Most először fordult elő, hogy levegőért kapkodva húzódtunk el egymástól, mert eddig mindig csak sokáig csókolóztunk, de mindenfajta durvaság nélkül...szent egek...

Ahogy Jungkook szemébe néztem, ugyanazt láttam, mint amit magamban is éreztem. 

Több. Többet akart. 

Én is. Persze, hogy én is. Majdnem egy hónap csókolózás után nyilvánvalóvá vált, hogy sokkal többet akarunk egymástól. 

Olvastam a gondolataiban. Láttam, mit akar, mintha egy nyitott könyv lenne az elméje. 

-Noona, én... - kezdte, de én ujjamat gyengéden a szájára tettem, jelezve, hogy ne mondja tovább. Pontosan tudtam, mit akart mondani. "Szeretlek." Láttam a szemeiben ezt a szót. De nem hagyhattam, hogy elérje, én is visszamondjam ezt neki. 

-Mennem kell. - suttogtam és inkább még egyszer megcsókoltam. Jungkook visszacsókolt, de éreztem, hogy össze volt zavarodva, amitől megszakadt a szívem. 

Talán most kezdte felfogni, hogy valami nincs rendben.