Animeboy×Reader (Kérések Zárva!)

Sakusa x [Reader] "Ezt akartad elérni?"

Sziasztok!
Ezt is _Saiko_chan_ kérésére írtam.
Jó szórakozást.

Éppen szomorúan ballagtam haza, fülemben a fülhallgatómmal, kedvenc zenémet hallgatva.

És azon a napon minden megváltozott.

De csak szépen lassan.

Aznap reggel

- Mi tartott ennyi ideig? - kérdezte morcosan Sakusa a kora reggeli órákban. Amikor megláttam testemet azonnal forróság öntötte el.

- Bocsi, bocsi. - vakartam kínosan a tarkómat, mire Sakusa csak egy "mit kezdjek veled?" pillantással ajándékozott meg.

Bár meg akartam fogni a kezét, ő hevesen ellenkezett, ugyanis nemrég megfogtam a kilincset. Micsoda bacik lehettek ott...

- Hát jó...- fordultam el látszólag durcásan, mire Sakusa egy nagy sóhaj kíséretében megfogta a kezemet. Cél elérve. Mosolyodtam el magamban.

- Te... - nézett rám, mire arcomom azonnal megfagyott a mosoly. - Ezt akartad elérni?

- Nem. - mondtam határozottan, azonban azonnal âtlátott rajtam. A francba. - Jó, de.

- És, ha most elengedném a kezedet? - nézett rám irtó aranyosan. Amit elképzelni se lehetne másoknak, ugyanis a fél arca el van takarva ugye. De mindegy.

- Akkor tényleg mérges lennék. - mondtam, állva a tekintetét, mire az történt, amire senki nem(még én sem) számított. Sakusa elnevette magát.

- Micsodaaaa? - futott oda hozzánk Komori. - Sakusa, jól láttam? Nevettél?

- Hmpf.. - dünnyögte az orra alatt.

- Ugye? Mint egy égi csoda. - lelkesedtem. Komori mindig is kedves volt, és támogatta a kapcsolatunkat, így nem is volt kérdés, hogy jóban vagyok vele.

- [Neved]-san, mit mondtál, hogy így elröffentette magát? - csodálkozott tovább.

- Semmi vicceset. - gondolkoztam el. - Csak nem akartam, hogy elengedje a kezemet.

- Oh, hát mindegy is. - mondta szomorúan Komori. - Mindenesetre, ezt biztos beírják az iskolaújságba.

- Mi? - rökönyödött meg Sakusa, aki egészen idáig elviselte azt, hogy szívjuk a vérét.

- Jól hallottad. Nézd. - mutattam egy emberre. - Ő az iskolaújság fotósa.

- Miért van nála kamera? - szörnyülködött tovább.

- Sakusa, ezt benézted. - röhögött megállás nélkül Komori, mire Sakusa csak idegesen elengedte a kezemet, és becsörtetett az iskolába.

- Uh. Komori. - néztem rá szomorúan. - Ezt nem kellett volna.

- Tudom. - nézett a földre Komori.

És az egész napom ilyen hangulatban telt. Sakusa mérges az életre, és rettentően mérges rám és Komorira. Meg úgy a világra. Komorival egész nap az iskolaújságot győzködtük, akik viszont már elmondták az igazgatónak az ötletet, aki ezért teljesen odavolt. Így hagytuk ki az összes órát, és az igazgató, és az iskolaújság tagjai között cikáztunk.

Végül sikerült őket lebeszélnünk, aminek én, és Komori is rettentően örült. Bár Sakusa ettől nem lett boldogabb.

Mint kiderült, az egyik diák is lefotózta, és felrakta Facebookra. Nos, ezzel nem is lett volna akkora baj, ha az az ember azok közé tartozott volna, akiknek semmi népszerűsége. Azonban, ez az ember az egyik leghíresebb volt az iskolában, szinte az összes lány megbolondult érte. Így értelemszerűen sok követővel büszkélkedhetett.

Azért Sakusat szokásosan elkisértem az edzésre. Bár most elmentem venni neki a kedvencéből. Szinte az összes boltot bejártam, mire találtam neki Umeboshit (japán szilva).

Boldogan futottam hozzá, és lóbáltam a zacskót, azonban ő ügyet sem vetett rám. Csak kikerült engem, majd tovább ment. Megsemmisülten álltam a tornaterem előtt.

- Sakusa...- suttogtam keservesen. Sírva futottam el, majd bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, és a kedvenc zenémet hallgattam, hátha egy kicsit boldogabb leszek.

Gondolataimba temetkezve észre se vettem, hogy az úton sétálok. Egy pillanatra észrevettem Sakusat. Ő is észrevett engem, azonban már késő volt. Ijedten nézett rám, én pedig furcsán néztem rá. Mi a baj? Kiabáltam volna, de nem volt időm. A hátam mögül rámdudált egy sofőr. Megpróbált fékezni, eredménytelenül. Én csak lefagyva álltam ott.

Sakusa szemszöge:

Láttam, ahogyan eltűnik. Az autó nem tudott lefékezni, ezért nekicsapódott. Ott volt előttem. De nem tudtam megmenteni. Azonnal hívtam a mentőt, de tudtam, valahol belül már tudtam, hogy nem tudják megmenteni. De nem akartam feladni. Vissza akartam hozni a régi időket. Mikor még boldogan pirult el az érintésemtől, mikor őszintén nevetett velem. Mikor ott szurkolt a meccsemen, és mikor nem tudott eljönni, mert dugó volt, én meg rettenetesen teljesítettem akkor. Ő volt az én kabalám. Nem. Ő volt az én védőangyalom.

Mire a mentősök ideértek, én gyorsan odaszaladtam [Neved]-hez.

Rohanva hozták az ágyat, majd feltették rá. Megnézték a pulzusát, majd hozzám fordult az egyikük, és szomorúan megrázta a fejét.

Csak megsemmisülten álltam ott, és elgondolkoztam. Ha ma nem viselkedtem volna úgy! Miért? Miért kellett ilyennek lennem?

- Sakusa! - fulladozott mellettem Komori.

- Hm? - néztem rá megtörten.

- Sajnálom. - nyújtott felém egy levelet, amin [Neved] neve volt. Izgatottan bontottam ki, majd olvastam el a sorokat.

Kedves Sakusa!

Reméltem, ezt a levelet még sok mindennel kitölthetem. Azonban már nem kell titkolnom előled. Rákos vagyok. Már gyógyíthatatlan. Gondolom mikor olvasod ezt a levelet, már te is tudod. Mert meghaltam. Nem kell miattam sírnod. De szeretném ha végigolvasnád ezt a levelet. Mielőtt hülyeségeket csinálnál.
Remélem nem vagy rám mérges. Nem lettél volna benne az iskolaújságban. Lebeszéltem Komorival. Igazán kedves srác. Becsüld meg.
Ne hagyd abba a röpit! Biztos vagyok benne, hogy megfordult a fejedben. Ne is tagadd. Valdd be, ismerlek. De miattam ne add fel! Hiszek benned!
Bárcsak tovább tarthatott volna az idő, amit veled töltöttem. Tudom milyen vagy. Az emberek csak a rosszat gondolják rólad. Mondjuk a tömeget tényleg utálod. De én tudom, hogy te egy igazán kedves ember vagy. Csak elburkoltad magad.
Remélem ha lesz temetésem, ott leszel.
Ég veled Sakusa!

És ekkor, születésem óta szinte előszőr, sírtam. Mert nem bírtam visszatartani. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen nélküle.

Ha nem tetszik tudok újat írni. És azért csináltam ilyen depisre, mert akkor a következő valami boldog lesz, és hát ne legyen ugyanolyan😂
További szép napot!