Szerelmem egy Jancsi bohóc (Rómeó és Júlia FF.) |BEFEJEZETT|

23. fejezet Újra érezni fogom

Elkezdtem a szobám felé futni, itt nem biztonságos ha vele beszélek. Az egész Capulet- ház őrültnek könyvelne el, hiszen magamba beszélek. Biztos azt hinnék, hogy ellepett a téboly, pedig tényleg magával a Halállal készülök beszélni... Annyira utálom. Bementem a szobámba és őt is ott találtam. Bezártam az ajtót, az ő hangja miatt nem aggódtam, de az enyém miatt igen. Kényelembe helyezte magá az íróasztalom előtt lévő széken. Sovány, de hosszú lábait keresztbe rakta. Sötét szemeivel újra a szoba sarkát kezdte kutatni, amint a törött ablakhoz ért a tekintete kuncogott egyet.
-Mi mást tennék? Hiszen te magad is tudod, hogy mit tettél. Én vagyok az utolsó mentsvárad! Nem szeret az az ember, fogd már fel!- kiálltotta.
A hangja miatt megborzongtam, olyan éles mégis nyugtató. Borzasztó, rettenetes, hogy hallanom kell. Szembe álltam vele és a szemeibe néztem.
-Nagyon jól tudod, hogy nem félek tőled. Megjártam a poklok poklát. Nem félek a haláltók, de ez még nem az én időm. Nekem még el kell ezen a földön simítani a dolgokat. Nagyon jól tudod, hogy alapvetőleg szeretem az életem. Az meg, hogy Mercutio nem szeret az csak egy dolog. Nem fogok ennyitől megfutamodni, az szégyen lenne. Hatalmas szégeny az én, a szüleim, a családom és még Milanó hercege számára. Könyörögni sem fogok neked az életemért, de azt nem teheted meg, hogy elveszed.
Mosolyora húzta piros ajkait, más mosoly volt ez, mint amit mi szoktunk kínunkban prodokálni. Már vártam volna, hogy mikor nevet fel. Érdes hangja biztos víszhangozna a szobában. Be is következett, hangosan felnevetett, pont úgy, mint egy őrült. Az is, teljesen őrült ha azt hiszi, hogy saját akaratomból itt hagynám ezt a világot. Túl sokszor éltem túl a halált, szégyen lenne ha így távoznék el...
-Rendben Portia- mondta végül- nem öllek meg, de ha a lábam előtt fogol fetrengeni akkor sem fogom megtenni- állt fel.
Így teljesen más volt, sokkalta magasabb volt nálam, még Tybaltnál is az lett volna. A legtöbb ember ha ezzel találná magát szemben elvinné a szívroham. Fekete haja a hátára és a vállara omlott, a tartása a hajának és a hátának is szigorúan egyenes volt, túlságosan is. A szorító - fűzős kisasszonyok is megirigyelnék ezt a testtartást.
-Nem fog bekövetkezni, hogy a lápad előtt fogok feküdni, akármennyire is akarod- mondtam határozottan.
-Majd meglátjuk- nevetett.- Még látjuk egymást, Portia Capulet.
Ezzel eltűnt még az én szemeim elől is. Sóhajtottam egyet, nagyon nem örültem a reggeli álmom után, hogy pont vele kellett találkoznom. A hajamba túrtam és ledoptam magamat az ágyamra. Utálom a látogatásait, mindig rossz dolgokat hagynak bennem... És utálom a jelenlétét. Hátborzongató magával Halállal beszélni... Talán ha sokkalta emberibb alakja lenne nem érezném ezt.
Kopogtak a szobám ajtaján, odanéztem, de nem szólaltam meg. A Dajka jött be rajta. A kezében volt egy tea meg egy kis talcán ennivaló. Sóhajtottam, lehet igazuk van... Ennem kéne. Lerakta az íróasztalomra, majd picit arrébb állt. Várta volna, hogy mikor nyúlok el érte. Nem tettem ilyen mozdulatot, csak néztem őket. A tea nagyon kis aranyos bögrében volt, kék virág mintás. A benne lévő ital még gőzölgött. A pohár és a tányért teljesen ugyan olyan mintával büszkélkedhetett. Dadus sóhajtott egy nagyot, leült mellém, az ágy természetesen megreccsent. Megsimogatta a hátamat és a tekintetemet kutatta.
-Meddig akarod még ezt csinálni?- kérdezte komolyan.- Ne kínozd saját magad. Nem lesz ennek így jó vége. Erősnek kell lennned mire elmész.
Bólintottam egyet, jelezve, hogy értem és igaza van. Igaza van, ezt bevallom. Nem leszek képes ellátni a munkaköröm... Leszádülök Maximról... De nélküle olyan nehéz és nem is éri meg. Főleg így az álom után amikor azt hittem, hogy minden rendbe jön, pedig nem. Semmi nem fog rendbe jönni.
-Én... Én nem tudatosan csinálom- hebegtem.- Édes Dadus... Ha nem kívánom az ételt akkor nem lehet lenyomni a torkomon.
Sóhajtott egyet, a fejemet a vállára raktam. Megsimogatta a hajamat.
-Jól van. Akkor legalább igyál egy kis teát... Az hátha meghozza az étvágyadat.
Bólintottam, mást nem tudtam magamból kicsavarni. Elnyúlt érte, majd a kezeimbe adta. A számhoz emeltem és lebeittam. Ahogy ment lefele a torkomon úgy éreztem, hogy alig tudom lenyelni, végül nyeltem egy nagyot. Csípte kicsit a torkomat a tea, éreztem benne a citromlevet, talán ezért. Visszaraktam az asztalra, elég nagy korty volt. Felálltam és a polcomról levettem egy könyvet, visszahelyezkedtem az ágyra.
-Ne mond, hogy csak ennyit iszol...- sóhajtotta a Dajka.
-Többet nem tudok leeröltetni a torkomon- ezzel elfeküdtem.- Majd megiszom.
Bólintott egyet, bár tudtam, hogy nem hisz nekem, jogosan. Kihülve nem szeretem a teát, csak melegen, de most az egyiket sem tudtam volna magamba eröltetni. Kiment, végre magamra hagyot. Kinyitottam ott a könyven ahol legitóbb abbahagytam és újra olvasni kezdtem a sorokat.
Amikor a való életben problémái vannak az embernek, hajlamos a fejébe, a fantáziájába vonulni. Ez nem minden esetben rossz, csak olyan szinten el lehet távolodni a való élettől, hogy az már szinte fájó. Nekem eddig nem volt időm a képzeletemben élni, a kőkemény valóságot kellett választanom, de nem tagadom, hogy sokszor vágytam volna rá. Az álmaim is mindig a közepén értek véget, hiszen valaki felkeltett, elküldött öltözni majd egészen késő estig edzettem valakivel. A herceg is nagyon sokszor olyan életet élt, mint én. Hát nem csodálom, hogy még Milánónak sincs uralkodónője, pont úgy, mint Veronának. Don Pedro egyik segítője sokat mesélt arról, hogy fiatalabb korában hogyan élt a herceg. Elmondása szerint egy igazi kujon volt és csodálja, hogyhogy nem talált még eleséget, én is. Sokan félnek egy kicsit tőle, a kinézete miatt. Ez volt az egyik dolog amiért nekem kellett mennem, hiszen egy nő egy uralkodó mellett sokkal barátságosabbá teheti az emberek szemében. Na meg az, hogy akkoriban tényleg kicsi gyerek voltam. Sokaszor érzem úgy, hogy hatalmas hiba volt az, amikor megöltem az ellemfeleim, de nem volt választásom. Azt kellett tennem amit parancsoltak. Az én lelkemen szárad, nagyon jól tudom, de sokszor kegyelmeztem, bár ez eltörpül a hibáim mellett. Teljesen a könyvbe és a gondolataimba merültem. Az olvasás is godnolkodás, ahogyan az írás is beszéd. Mindig is érdekelt a filozófia, de soha nem volt rá időm. Annyi témát tudnak megvitatni az emberek, de persze csak ésszel, mert úgy van értelme, sehogyan máshogy.
                               
                              ***