Szerelmem egy Jancsi bohóc (Rómeó és Júlia FF.) |BEFEJEZETT|

22. fejezet Álom volt csupán

Megfogtan a kezében lévő tőrt és kicsavartam. A földre löktem a kést, majd belerúgtam egyet a sípcsontjába.
-Így kellett volna ezt Escalussal is...- tette szemrehányóan közé Mercutio.
Mergforgattama a szemeimet. Nem érdekelt, hogy itt van. Tele voltam ideggel, miért környékez meg engem mindneki?! Elegem van ebből... Sóhajtottam egyet.
-Pofa be!- kiálltottam rá idegesen. Láttam, hogy ettől elége megszeppent.
Elindultam a hazafele vezető úton és kicsit könnyeztem is. Mercutio megcsóválta a fejét, majd felsóhajtott.
-Portia! Várj meg... Kérlek!- kezdett szaladni utánam.
Ne.. Csak ezt ne. Mit akar? Tovább akarja mondani, hogy mennyire nem szeret? Hagyjon békén... Mind a kettőnknek ez lenne a legjobb. Én megyek Escalushoz ő meg keres magának egy másik nőt. Megfogta a vállamat és szembe fordított saját magával. Láttam a reménytől csillogó kék szemeit. Újra szembe találtam magamat Mercutio gyerekesen csillogó szemeivel... Legalábbis ezt hittem. Nem csillogott benne a gyermek. Mit vár tőlem? Mit tud nekem még mondani? Semmit... Semmit nem tud. Az én szemeim is elkezdtek csillogni. Ne... Ne Portia! Vasba zárd a szíved hát! Csak néztünk egymás szemébe. A keze lassan az arcomra csúszott, viszont én elhúzódtam a kezéből. Ökölbe szorította. Láttam az arcán a csalódottságott. Nyeltem egyet.
-Portia, kérlek, bocsásd meg nekem a hibám. Nagyon sajánlom... Azokat csak azért mondtam, mert mérges voltam. Nagyon dühös voltam Escalusra... Szeretlek- bökte ki végül.
Megállt bennem az ütő. Nem, ez nem igaz! Nem felejtek, nem tudom ennyivel elfelejteni azt amit mondott. Képtelenség mégha egyáltalan szeretem is.
-Már mindegy... Már minden teljesen mindegy- mondtam ridegen és újra könnyek gyűltek a szemembe.- Összetörtél azokkal a szavakkal. Nagyon jól tudom, hogy az igazat mondtad. Nem tudom, hogy mit vártam én tőled... Talán azt, hogy nem nézel többé másra... A reggel is...te...
-Azt meg tudom magyarázni!- vágott közbe idegesen és türelmetlenül.
Már láttam az ő szemében is a könnyeket, nyeltem egyet, nem szabad megtörnöm mégha sírni is kezd... Remegtek a kezei, rajta nem látszódott, hogy a történtek megviselték volna... Rajtam annál jobban és ezt még a sötétben is láthatta, hiszen pont egy lámpa alatt álltam. Remegő kezekkel nyúlt újra az arcomhoz, én pedig már sírtam. Nem tudom miért, de jól esett.
-Nagyon sajnálom, de ha még érzel irántam valamit... Valamit akkor ne lökj el magadtól... Kérlek- a hangja is remegett.
-Mit vársz tőlem?! Te mondtad a szemembe, hogy soha nem is szerettél! És tudod mit, drága Mercutio? Semmi közünk nincs egymáshoz. A házasságunk már érvénytelen.
Nyelt egyet majd elengedte az arcom. A keze után néztem, nem tagadom, az érintése tényleg nem esett rosszul, de ezt neki nem szabad tudnia.
Csak álltunk ott, mint a cövek. Egyikünk sem szólalt meg, nem tudott hang kijönni a torkunkból. A kezei a hátamra csúsztak, majd magához ölelt, viszont én eltoltam magamtól, de egy pillanatra érezhettem az illatát, erősebben, mint valaha. Levettem magamról a kezeit és a teste mellé raktam.
-Kérlek... Bocsásd meg nekem Portai... Szeretlek, mindennél jobban szeretlek.
-Tudod miért indultalak el akkor megkeresni? Meghosszabbították az ittmaradásomat. Egy hónapot még Veronában maradok. Csak szólni akartam, hogy még egy kis ideig együtt maradunk, de ez már teljesen mindegy.
Nyelt egyett, de láttam, hogy a szemei azok felcsillantak.
-A... Akkor maradsz?- kérdezte kicsit félve, de a szája sarkában volt egy apró mosoly.
Bólintottam egyet, jelezve, hogy igen. A szemeim arra a kis mosolyra tapadtak ami a száján volt. Kifejezetten aranyos volt az a picuri mosoly. Ezt végre én csalhattan ki belőle. Én is egy apró mosolyra húztam a számat. A kezét lassan a csípőmre rakta és közelebb húzott magához. A testünk összeért, felemeltem a fejemet és a szemeibe néztem. Csillogtak a szemei, újra olyan erősen éreztem iránta azt a vonzalmat.
-Már két férfi is felajánlotta azt neked amit én akarnék- simogatta a csípőm és lassan a számhoz hajolt.
A testem kellene neki? Abba szerelmes? Csak is a testembe?... Nem hiszek neki, hogy szeret, hiszen az előbb mondta ki, hogy ugyan azt akarná velem tenni. Olyan nagy kérés lenne az, hogy szívből szeressen? Nem hiszem... Amikor újra feleszméltem ajkaink egymásnak tapadtak. A nyelvem játékosan játszott az ő nyelvével. Fülig vörösödtem, nem hittem volna, hogy újra átélhetem ezt. Nem lenne szabad ezt tennem... Nagyon nem lenne szabad, pedig piszkosul vágyom rá. A mellkasára raktam a kezeimet, majd egy kicsit meglöktem, hogy váljunk el egymástól. Nem szép dolog, hogy csak így megcsókol... Főleg nem ezek után amikor minden erőmmel azon lennék, hogy örökre kizárjam az életemből, ami persze, hogy nem sikerül. A kezem emeltem és megint adtam egy "lágy" pofont az arcára, ez nem fájhatott annyira neki, de érezhette. Nem szóltam már semmit, nem tudtam volna mit mondani ezek után neki. Elindultam haza. Mercutio ott állt meg egy helyben, vörös haját fújta a szél ahogy az ingjét is.
-Nem akar engem látni...,- motyogta halkan az orra alatt- de ez mióta is érdekel engemet?
Utánam szaladt, de nagyon gyorsan. Volt is mit behoznia, apró bálaimmal igazán fürgén tudtam haladni. Ahogy utánam futott a haja előre csapódott és belelógott a szemébe. A szemem sarkából vetettem rá egy apró pillantást. Így is vonzó, de nem szabad ilyenre gondolnom... Felnéztem az égre. Már megint ezek a csillagok... Ugyan azok a csillagképek... A fákat huzogatta a szél, nagy törzsük kicsit elnyúlt a föld irányába. Már megint vihar lesz. Visszatartottam a didergésem, nem akartam, hogy Mercutio elkezdjen sajnálni engem és átadja a kabátját. Bár az igaz, hogy képes lennék róla letépni, hogy a magaménak tudjam, legalább a kabátját. Elől, a domboraim alatt összefontam a kezeimet. Egyre sietősebbre fogtam a lépteim, zavaró volt úgy a társasága, hogy az ég adta világon nem szól hozzám egyetlen egy szót sem. Viszont a tekintetét magamon éreztem, ahogyan az egyik kezét is, így próbált meg a maga móndján lelassítani az én lépteimet. Mit ne mondjak, siketedett neki. Újra zavarba hozott, még csak úgy is, hogy a hátamhoz és a vállamhoz ért hozzá. Kellemes, meleg a tenyere, amiket annyire szeretek... Visszaértünk a Capulet - házhoz. A kilincsre raktam a kezem.
-Gondolt át, kérlek- törte meg végül ő a csendet.- Én még mindig szeretlek.
-Mercutio... Át kell gondolnom- feleltem ridegen.- Nem tudok hinni a szavaidnak.
A végénél kicsit bekönnyeztem. Kinyitottam az ajtót és bementem, ahogy beértem bezártam magam mögött az ajtót. Hallottam még annyit, hogy Mercutio a kezeit az ajtóra támassza.
-Sajnálom... Szeretlek egyetlenem- suttogta.
Bekönnyeztem, hallottam, ahogy távolodnak a léptei. Itthagy, de így a legjobb. Megfordultam és elindultam felfele a szobámba, de a lépcsőn aljánál megtorpantam. Visszanéztem a zárt ajtóra, megszorítottam a korlátot.
Ha most utána szaladnék, még biztos, hogy utolérném. Úgy utána futnék... Átölelném és elmondanám neki, hogy mennyire szeretem. De miért van egy olyan érzésem, hogy mindezt csak álmodom? Viszont... Ha mindezt csak álmodom, akkor ki kell használnom, hogy azt tehetem amit akarok.
Még egy kis ideig hezitáltam a lépcső aljánál, de végül a szívemre hallgattam. Utána rohantam, kinyitottam a kaput, de már bezárni nem tudtam, mert futottam lefele. A domb alján láttam meg őt, a haját fújta a szél én pedig már lihegtem. Mögé futottam, hangtalanul és átöleltem hátulról. Éreztem ahogy megrezzen és gondolom meglepődött is talán még meg is ijedt. Csak öleltem magamhoz néman. A hátába fúrtam a fejemet és hagytam, hogy a könnyeim elérjék őt. Mégjobban öleltem a testét magamhoz. A kezeimen éreztem, hogy ő is sír, elérték a könnyei.
-Mercutio...- kezdtem bele halkan- bocsáss meg nekem. Annyira sajnálom azt amit tettem. Nem szeretem Escalust egyáltalán nem... Én csak téged szeretlek... Csak is téged! Azt akarom, hogy hozzám érj... Akarom érezni, de azt nem akarom, hogy más is érezze!
Sóhajtott egyet, majd megfordult. Megfogta az arcom éselkedzte a könnyeim áradatát törölgetni. Óvatosan a kezéhez bújtam, de valamiért úgy éreztem, hogy kezdek lekicsinyedni a szemében. Az én szemeim könytől csillogtak. Lassan közeledtünk egymás ajkainak. Már nem ellenkezdtem, sőt, akartam. Megcsókoltam és a karjaim a nyaka köré fontam. A csípőmnél fogva magához húzott. Belemosolyogtam és könnyeztem is. Lágyan csókoltuk egymást, mégis olyan nagy szenvedéllyel... Úgy vártam már. Az előző csókunk nem volt ilyen, ez sokkal jobb. A vörös fűrtjei közé túrtam, mozgattam a tincsei között az ujjaim. Szeretem... Annyira szeretem. Azok a puha ajkai, határtalanul jó volt újra érezni őket. Már nem érdekelt, hogy akkor mit mondott, mit tett és hogy én mit tettem... Az volt a lényeg, hogy újra érezhetem azt a fenomenális érzést. Ahogy a nyelvünk játszadozott és összekeveredett a nyálunk. Kivettem a kezemet a hajából, majd a vállára csúsztattam. Kicsit ránehezedtem és a derekára ugrottam és újra a hajában kezdett kalandozni a kezem. Megsimogattam az arcát és a homlokától eltűrtem vörös göndör tincseit. Újra érezhettem a haja selymességét a kezeim és ujjaim között. Hátrasimítottam és ott is tartottam a kezem. Érdekesül nézett így ki, de néhány kósza tincse így is felállt. Nagyoj tetszett... Végre érezhettem.
-Portia, Tybalt! Keljetek fel!- kiálltotta torka szakadtából a Dajka.
Felriadtunk mind a keten. Kigúvadtak a szemeim, szóval... Mind ez csak egy álom volt? A fantáziám és a vágyaim keveréke, legalábbis az eleje? Hiszen olyan valósagos volt, hogy újra együtt vagyunk! Azt is álmodtam, hogy szeret?!... Tényleg annyira hihetetlem volt, hogy szeret. Nem lehetett más csak egy álom. Szóval... Azt is álmodtam, hogy akkor felkeltem... Claude - ot is csak álmodtam... Ahogyan azt is, hogy Mercutio az álmomban egy másik nő fenekére csapott.
Ez jó is meg rossz is. Mercutio nem közeledett egy nőhöz sem, aki nem én vagyok, viszont hozzám sem. A csók is álom volt, ahogy a bocsánat kérése. Miért nem tudtam? Hiszen soha nem ismerné be, hogy tévedett vagy hibázott..
-Portia... Kicsim- folytatta újra a Dajka, mert látta, hogy a szemeimben könnyek vannak- Mi a baj? Rosszat álmodott az én szentem?
Leült az ágyra, ami egy kicsit megreccsent. Lágyan magához ölelt én pedig sírni kezdtem. Olyan élethű volt... Mindez csak egy álom, egy ilúzió volt. Nyeltem egyet és a nyakába bújtam. Rossz érzés volt ez, hogy amire vágynék az nem teljesül. Tennem kéne érte, igaz? Mercutio magától bem fog elém állni, ahhoz túl makacs... de... én is az vagyok. Azt akarom, hogy önszántából keressen fel, ne pedig amiatt, hogy megsajnált engem. Az nem lenne jó, nem akarom ráeröltetni. Jobbat érdemel nálam és ezt a szemem előtt kell tartanom. Azt kell néznem, hogy neki mi a legjobb, nem azt, hogy én mit akarok. Az lényegtelen. A legjobbat akarom neki és ha én nem vagyok az, akkor remélem, hogy megtalálja. Szipogtakm párat. Elváltam a Dadustól és Tybaltra néztem. A haját és a ruháját igazgatta. Rám nézett, látszott rajta, hogy valami komolyat akar mondani. Nyeltem egyet.
-Most szépen lejösz velem reggelizni vagy én rángatlak le...- mondta.
Sóhajtottam egyet, majd bólintottam.
Tybalt kinyitotta az ajtót, felálltam és kimentem, ő is jött utánam. A Dajka még bent maradt, megágyaz helyettünk. Álmos voltam, a szemeim pedig táskásak és pirosak. Kezdtem úgy érezni, hogy megint aludnék. Vissza akarok menni abba az álmomban, újra együtt akarok lenni Mercutioval mégha nem is a valóságban. Én is a képzeletemben és az álmaimban akarok élni, mivel már csak ott lehetek vele együtt. Újra érezni akarom ajkai puhaságát, a hajának a selymességét és azt a fenomenalis illatát. És ahogy azt susogja, hogy szeret. Életem legszebb álma volt, de megis szomorú vagyok, hogy felkeltem. Maradtam volna ott egy életre... Akkor talán én is boldog lettem volna. Leértünk az ebédlőbe, láttam, hogy a nagybátyjám meglepődik, hogy én is lejöttem. Intett az egyik szolgának aki már hozta is az asztal teritéket. Leültem a szokásos helyemre. A többiek már nagyban teáztak. A nénikém néhány aggódó pillantást, majd a férjére nézett aki sóhajtott.
-Mond... Hogy érzed magad?- kérdezte.
-Rosszul- ittam bele a teámba.
Tudom, hogy mit várnának el tőlem, hogy soha többé ne gondoljak, ne emlílítsem Mercutiot, de ez lehetetlen. Hiszen... Szeretem. A bácsikám sóhajtott egyet. Leraktam magam elé a teámat. Éreztem valami furát, pont ugyan olyat, mint amikor sikeredett bevernem a fejemet. Már megint mi az Istent akar ez itt? Lehúztam a teám majd felálltam.
-Azt mondtad le jösz velem reggelizni..- sóhajtotta a bátyjám.
-Le is jöttem,- feleltem- de azt nem mondtam, hogy eszek is.
Visszaindultam a lépcsőn. Most nem figyeltem a recsegésére és nem is igazán érdekelt. Éreztem a vállamon egy érintést. Odanéztem. Egy kéz, de nem szokványos. Nagyon fehér sápadt bőr, csontos, szinte hús nélküli ujjak. Nem élő embere utaló tulajdonságok ezek, egyáltalán nem. Nyeltem egyet.
Mostanában egyre többször jön ide... Mi az Istenért? Mit akar? Talán nem voltam neki akkor elég világos?
-Mindent elszúrtál. Az az ember akit "szerettél" vagy "szeretsz" oda van. Nem szeret viszont, akármit álmodsz és gondolsz. Az emberek nem változnak könnyen, ezt neked kéne a legjobban tudnod- mondta olyan hangon Halál amit csak én hallhatok.
-Azért jöttél, hogy az orrom alá dörgöld minden hibám? Hogy majd utána a lápad elé feküdjek könyörögve, hogy olsd ki az életem? Vagy önnön kezemmel végezzek magammal?- suttogtam.