Szerelmem egy Jancsi bohóc (Rómeó és Júlia FF.) |BEFEJEZETT|

8. fejezet Újra a karjaiban!

Végül tényleg nem mentem le. Nem volt igazán étvágyam. Arra vágytam jelen pillanatban a legjobban, hogy itt legyen a kis vörös és megöleljen. Szeretethiány...Sóhajtottam egyet és rávettem magam, hogy öltözzek át, de ekkor kopogtattak az ajtómon.
-A kisasszonyt kéreti az úraság-mondta és hallottam, hogy tovább is állt.
Megforgattam a szemeim. Kivettem egy nagyon egyszerű fehér ruhát és arra rá egy másik köppenyt. Tökéletes így, a köppeny nagyon jól takar, vészhelyzet esetére még csukjája is van, ami számomra igen csak praktikus. A hajamba beletúrtam, lesz még időm készülődni. Dél van és gondolom, hogy a bál csak este, olyan 6 órától kezdődik. Kinyitottam az ajtómat és ki is mentem rajta. A másik útvonalon, a képékkel, bíbor szőnyeggel borított folyasón ami a recsegő lépcsőhöz vezet. Nem akartam sietni, tudtam, hatalmas szidást fogok kapni a tegnapi nap miatt. Ahogy haladtam a lépcsőhöz egyre jobban recsegett a lában alatt a parketta. Gyerekkoromban nem volt ilyen hangja, de azóta én is változtam és ez a ház is öregszik. Ki tudja hány generáció élt már itt...Lehet a házban vannak eldugodt szobák, titkos kamrák és ezekről az őseink nagyon jól tudtak. Nagyon jól ismerem a házat, de még nem sikerült ilyen helyiséget felfedeznem. A katakombákban nagyon szerettem bújócskázni, persze Tybalttal együtt. A recsegő lépcsőhöz értem és már haladtam is lefele rajta, recsegett. Leértem és láttam, hogy már mindenki az asztalnál ül, hát én is leültem Tybalt mellé. Sóhajtottam egyet. Volt kirakva tea, vettem egyet. A bácsikám nagyon meregetett majd sóhajtott. Összekulcsolta öreg, csontos kezeit és előre hajolt.
-Legalább...Ma este beszélj a herceggel. Elfogadom ha nem leszel a neje, de beszélj vele. Hátha mégis meghódítana- mondta és megint sóhajtott.
-Beszélek vele, de nekem a szívem másnak van fenttartva, méghozzá viszonoza is-ittam bele a teámba.
-A herceg is szeret. Ha hozzámennél nem lenne okod panaszra Portia...Hidd el, a szüleid is azt akarnák amit én.
Nem bírtam tovább, a kezemben összetört a pohár és azonnal felálltam, az asztalra csaptam.
-Nem! A szüleim azt akarnák, hogy én boldog legyek. Escalussal ez nem lenne lehetséges, de...-hagytam abba, nem mondhatom ki, hogy Mercutiot szeretem.
-De?-húzta fel a szemöldökét a mellettem ülő Tyblat.
A kezem vérzet, elkeztem kiszedni belőle a szilánkokat és egy szalvétával letörölni. Átásztatta a vérem, a pohár darabjaira tört. A bátyjám megsimogatta a karomat. Elkeztem elszorítani a vérzésem. Nem szóltak semmit, tudták, hogy majd én megoldom. Elindultam kifele.
-Én úgy fogom élni az életem ahogy akarom, és akivel csak akarom.
Kimentem az ebédlőből, a hallban a fogason volt a köppenyem. Odaléptem és magamra vettem. A kis fekete arany színű gombot begomboltam a helyére. Felhúztam a csizmát amit az istálóban hagytam, biztos, hogy az egyik szolga meglátta és behozta a számomra. Az ajtókilincsre raktam a kezemet és miután kinyitottam ki is kentem. Nem tudtam mit csináljak, a nagy falakhoz mentem. Megmarkoltam a tetejét és felgúztam magam. Oda ültem le, a falnak a tetejére. Néztem az erdőt, a nap már rég magason járt. Nagyokat szívtam a levegőből. Nem mondhattam meg, hogy ki miatt is állok ennyire ellent. Nem akarom sem magam sem a vöröskémet becsapni, hiszen szeretem. Soha nem voltam olyan, hogy a családom miatt feladjak valamit és ezen a jó szokásomon szeretném sokáig megtartani magamnak. Láttam ahogy a fákra másznak fel a kis vörös mókusok, Mercutiora emlékeztettek a színük miatt. A kis pofazacskójuk tele volt mindenféle jósággal. Olyan aranyosak voltak, nem tudtam megérteni, hogy bizonyos emberek miért ölik meg őket. Értem én, hogy gyönyörű szép selymes szőrük van, de rajtuk sokkalta jobban mutat, mint valami kölnis donnán... Ugyanakkor ez igaz minden más álatra amit a bundajuk miatt megölnek. Rajtuk nem kopig el, nem molyosodik, nem úgy mintha a szekrényünkben heverne. Már raktam volna a lábaim közé a kezem, hogy leugrom, hogy kiszökök.
-Nocsak nocsak-hallottam a hátam mögül.-Szökik a kisasszony?
Ez a hang...Felcsillantak a szemeim. Gondolkodás nélkül ugrottam le a falról majd rohantam a karjai közé. A nyakába ugrottam és a lábamat a derekaköré fontam, ő mind a két kezét a csípőmre rakta és megcsókolt. Viszonoztam, a csókot. Nem érdekelt, hogy a családom vagy a szolgák megláthatnak minket. Gondolkodás nélkül csókoltam, faltam az ajkait. Úgy hiányzott már az az érzés és a tudat, hogy ő velem van. Olyan volt, mint az első csókunk, nem akartam, hogy vége legyen a pillanatnak. Aztán elváltam az ajkaitól, egy nyálcsík húzódott köztünk.
-Annyira hiányoztál Mercutio-estem újra a szájának, heves voltam.
Ő igencsak meglepődött, de mind a kettőt viszonozta. Közben a csípőmről felcsúszott a hajamba a keze. Lassan leválasztotta magáról a labaim, majd újra a derekamra rakta kezét és úgy vont magához. A vállaira emeltem a kezeim és újra felugrottam a derekára. Egy egyszerű fehér ing volt csak rajta, de még az is félregombolva. Elváltam az ajkaitól és gombolni keztem.
-Tényleg nagyon hiányoztam?-kérdezte boci szemekkel.
-Igen Mercutio-kuncogtam és megsimogattam az arcát-nagyon hiányoztal nekem. Nélküled olyan más volt minden...
Ő huncutul elmosolyodott.
-Nekem is hiányoztál Portia. Ott leszel este igaz?-túrt a hajamba én pedig a mellkasára tapasztottam a kezeim.
-Ott ott leszek Bohócom, de csak is miattad, senki mástért-nyomtam egy puszit a szájára.-De ez itt veszélyes, gyere menjünk fel hozzám.
Megfogtam a kezét, a válaszát már meg sem vártam már indultam vele az erkélyem felé. Ő vigyorogva jött utánam, felkapaszkodtam az erkélyre és ő is felhúzta magát. Ahogy bementünk a szeme megakadt azon a csokor rózsán.
-Még nem fonnyadtak el?-kérdezte kicsit meglepődve.
-Nem. Azóta is ott virítanak-feküdtem el a recsegő ágyamon és csak néztem őt. Olyan tökéletes. Göndör vörös tincsei szabálytalanul, mégis csodálatosan hullotak egymásra. Inge nem is feszült rajta, de nem is volt túlságosan bő. Leült az ágyam szélére, azonnal az ölébe bújtattam a fejemet. És csak néztem azt a két gyönyörű vonzó szempárt. Amikbe már teljesen beleszerettem. Éreztem ahogy simogatja a derekamat, nagyon jól esett az érintése. Felültem és az ölébe helyeztem magam. Úgy éreztem, hogy megint meg akarom állítani az időt, hogy így maradjunk összebújva. A szívénre hajtottam a fejemet.
-Mercutio...A családom sejt valamit-néztem fel az arcára és meg is simogattam-félek, hogy elválasztanak minket.
Magyon kicsit könnyeztem. Megsimogatta az arcom majd felemelte az államat.
-Nem tudnak minket szétválasztani Portia, csak ha te nem akarod.
-Dehogy akarom Mercutio!-bújtam a nyakába.-Meg el sem akarlak veszíteni.
-Miután vége lesz a nyárnak te visszamész Milánóba igaz?-kérdezte kicsit szomorkás hangon.
Felnéztem az arcára, de ő nem nézett a szemeimbe. Mintha kis pírt láttam volna az arcán ahogy teljesen elfordítja a szebbik felét. Elmosolyodtam, megfogtam az arcát és visszahúztam magamhoz.
-Nem tudom Mercutio-sóhajtottam.- Kötelességem visszamenni. Milánó hercege szolgálatában állok.
-Miért nem maradsz itt Veronában? Miért nem maradsz velem?-feszítette meg a testtartását.
A nyakába bújtam és próbáltam nem sírni.
***
Összebújva maradtunk, én meg csak próbáltam nem bőgni. Olyan két óra múlva a vöröskémnek el kellett mennie, mivel, hogy ő is készülődik. Igaza van, már megint rohadtúl igaza van! Miért nem maradok vele és itt Veronában? Félsz Portia, mi vagy te, gyerek? Igen, gyerek vagyok, de nem csak a gyerekek félhetnek. A felnőttek is félnek, talán jobban, mint a gyerekek. A gyerekek boldog tudatlanságban vannak az olyan dolgokról amit a felnőttek nem akarnak az orrukra kötni. De ne higgyük, hogy ők nem félnek. Rettegnek, csak ők leplezik, leplezik, hogy mi, gyerekek ne féljünk annyira. Nem akarják, hogy a félelmeiket érezzük. Lehet, hogy ők sokkal többet láttak már a világból ezért van okuk félni. Sok dolgot megéltek, vegyük például a bácsikám. Idős, látszik is rajta. Egész életében titkolta a félelmeit, biztos, hogy félt. Nincs olyan ember aki nem félne valamitől. Biztos félt mikor a nénikém világra hozta Júliát, rettegett a gondolattol, hogy nem lesz jó apa. Az is hülyeség, hogy a férfiak nem sírnak. Biztos, hogy akkor is sírt mikor Júlia megszületet, sírt akkor, mikor kiderült, hogy Capuletné terhes. Sírt amikor meghalt a testvére, vagyis az apám. És még kitudja hányszor sírt mikor senki nem látta őt? Sok mindent megélt, ez szent. Nagyon jól ismeri a Montaguek és a Capuletek között húzódó feszültséget. Tudja, hogy hányan haltak meg, mert mi és a Montaguek nem vagyunk képesek kibékülni. Komolyan én beszélek arról, hogy ölni nem szép dolog? Én aki oly' hideg vérrel képes vagyok ölni? Ez csak a látszat, ez csak a látszat, hiszen mikor ilyen dologban veszek részt van egy láthatatlan maszk amit felrakok. A valóm oda nem tartozik, ahogy az ottani énem ide. Néha úgy érzem összeroskadok, hogy már nem bírom tovább, mert annyi lelket megöltem. A tettek, a tettek úgy leperegnek rólunk mint az eső. Nem a tettek beszélnek, mert vannak amikre kényszerítenek, számtalan olyan dolog van. Inkább a tett mögötti szándék, hogy jó vagy rossz. Ezt csak az tuthaja, aki az elkövető. Én minden "áldazatomat" meggyászoltam. Meggyóntam a bűneim Istennek. Közben meg Halál vigyorogva nézett rám, hogy milyen ügyes vagyok és jól teszem a dolgomat. Nekem, nekem is utálni kéne a Montaguekat, csak úgy, mint Tybaltnak, de nem megy. Hogyan utáljak olyan embereket akik olyanok, mint mi? Ugyan azt tette mind a két család. A másik család tagjait gyilkolászta, nem érdekelte, hogy férfi, nő vagy gyerek. Mi Capuletek is ugyan olyanok vagyunk, mint a Montaguek, akármit beszél is Tybalt vagy a családunk. Soha nem tudnám őket szívből gyűlölni, csak Rómeónak azt a vérfagyasztó mosolyát, azt utálom. A Halál is pont ugyan olyan mosolygós arccal nézett rám mikor elragadta anyámat. Nyomott egy csókot a homlokomra, amivel összekötetett bennünket. Nyomasztó a tudat, hogy ha akarja akkor most ezt is hallja, de az mindig megnyugtat, hogy gondolom ennél van jobb dolga is. Annak is...Van valamilyen terve. Annyiszor elragadhatott volna már, a tüdőgyulladásaim vagy a szinte életveszélyes sebeim miatt, de nem. Nem tette meg, de vajon miért? Nem úgy ismerem, hogy barmilyen hátsó szándék nélkül hagyna valakit életben. De jelenleg nem ez a legnagyobb problémám. Félek, hogy nagy baj fog történi Veronában. Mi lesz ha a gyűlölet újra elejét veszi? Igen, Mercutio életét féltem. Tudom, nagyon jól tudom milyen forrófejű és öntelt, de vonzó még ez is benne. De ha Tybalt tudná azt, amit én gyanítok akkor megölné Rómeót. Mercutio..Megvédené a barátját, mohón senki másra nem gondolna. Még rám sem. Csak arra, hogy Rómeót meg kell védenie. De mi van ha ezt az élete bánja? Ha Tybalt végzetes szúrást ejt rajta? Gondolkodás nélkül követném, engem sem érdekelne semmi, csak az, hogy ott akarok lenni vele. Sóhajtottam. Rómeó csak nem hagyná, hogy valami baja essen, ugye? De ha Rómeó mégis olyan szerencsétlen lenne, hagyná, hogy Mercutio és Tybalt összeugranak, akkor az ő és nem a bátyjám hibája lenne. Hisz ő mászott rá Júliára, mikor hamarosan egybekél Parissal. Hjaj, hogy én azt a férfit is mennyire gyűlölöm meg magát a kényszerházasságot. Miért em lehet szerelemből, mint a mesékben? Sajnálom Júliát, bár nem tudom melyik lenne Tybalt számára a tragikusabb, hogy Júlia nem boldog vagy Rómeóval boldog. És vajon ahoz mit szólna, hogy én meg az ő ellenségébe, Mercutioba vagyok szerelmes? Idegrohama lenne, csalódna bennem és talán ami a legrosszabb, hogy egy szívrohamban elmenne. Soha nem tudnám megbocsájtani a Halálnak hiába csak a dolgát tette. Nekem Tybalt volt és a legjobb vagy egyetlen barátom, ha nem lenne talán magányosnak is érezném magam. Szeretem úgy, mintha a saját bátyjám lenne, akit mindig is akartam.
Miközben elvoltam veszve a gondolataim közt, egyre jobban sötétedett. Lement a Nap és helyete fent járt a Hold és a csillagok. Gyönyörű, tiszta éjszaka volt. A szobámba behallatszódott a bagolynak a huhogása ami normális esetben igen zavaró lenne, de most lenyugtatott. Elővettem a ruhát és szépen kihajtogattam. Nem volt rajta egyetlen egy gyűrődés, sem ránc. Hibátlanul nézett ki, és reméltem, hogy rajtam is úgy fog állni. Könnyű esésű volt, de igen látványos. Levettem magamról azt a ruhát amiben eddig voltam és felvettem ezt. Majd a tükör elé álltam. Olyan volt, mintha nem is én állnék a tükörben, mintha egy sokkal idősebb és éretebb nő. Akinek már gyerekei is vannak. Ebben a ruhában hasonlítottam kicsit Capuletnére, de nem nagyon. Ő szereti a vörös dolgokat és illenek is hozzá. De rajtam, a fekete mutat még mindig a legjobban. Az és az igazán sötétkék ami illik hozzám, az éjszaka színei. Eltudnék képzelni egy fekete ruhát, apró kis sárga csillagokkal. Olyan lenne, mint egy hercegnő. Egy tiarával a fején és ért az állatok nyelvén. Álmok, álmok Portia, ebből látszik, hogy tényleg gyerek vagy. De a felnőttek titkon nem vágyódnak ilyen dolgokra? Felhúztam a lábamra egy kisebb fajta csizmát, de az már fekete volt. Hangsúlyosan ment a ruhámhoz. Reménykedtem benne, hogy egyedül leszek vörös ruhában, szeretek kitüni a tömegből. Olyan egyhangu lenne ha a herceg tiszteletére mindenki csak kékben menne. A biztonság kedvéért a cipőmbe csúsztattam egy bicskát, belém nevelték, hogy mindig legyen nálam olyan fegyver amivel megtudom védeni magam. Nem nyomott, kellemesen elfért és ami a legfontosabb feltünés mentes volt. A hátamra terítettem egy kabátot is, a szél zúgásából tudtam, hogy hideg van kint. Indultam ki a szobámból és le a lépcsőn. Nem tudtam pontosan, hogy rajtam kívül más is jön-e, lent csak Tybaltot láttam. Nem volt teljesen kiöltözve, de egy elegánsabb darab volt rajta. Nyeltem egyet, így már biztos, hogy nem lehetek annyit a Bohócommal. Mindegy...Valahogy megoldom, hogy legalább egy táncot ejtsünk. Leértem a lépcső ajára, Tybalt már a karját nyújtotta, hogy karoljam át. Meg is tettem. Így indultunk kifele a házból. Kellemes estének bizonyult volna, ha a szél nem süvített volna úgy, hideg is volt miatta. A Hold és a csillagok adtak egy kis fént a koromsötét éjszakában. Ketten haladtunk lefele Tybalttal. A lábam néha megbicsaklott, de nem fordult ki. Az éjszaka, gyalog nem az én világom. De ha Maxim hátán ülnék minden gond nélkül menne. Hangos zene hallatszódott Verona főteréről, ahol Escalus kastélya van. A széltől a hideg futott végig a hátamon, még jó, hogy kabátot vettem fel és még a bátyjám karja is melegített. Kicsit hozzábújtam és úgy haladtunk tovább. Régen volt egy olyan elméletem, hogy Tybalt egy macska. Olyan jól lát a sötétben és olyan fürge is, mint egy vadmacska. Többször is egy hajszálon múlt, hogy a lábam ki ne törjem, de épségben érkeztünk meg a kastély elé. Nyeltem egyet.